4. Fejezet Évforduló

           A króm fekete Mercedes mintha csak rájuk várt volna a Dokk Klub bejárata előtt. Meleg júniusi nap volt, és hiába ütött az idő éjfélt, szinte fullasztó volt a hőség. Zsolt kinyitotta a taxi hátsó ajtaját mennyasszonyának, majd megkerülte az autót, és sietve beült mellé.

Az autó belseje egy szauna légkörére emlékeztetett, hiába voltak az ablakok leengedve. Egy pillanatra Anna úgy érezte, nem kap levegőt, ezért kiszállt, de miután Zsolt beült mellé és átkarolta, a nyomasztó érzés azonnal tovaszállt. Zsolt megkérte a sofőrt, hogy vigye el őket a Szent András kórházhoz. A fiú ideges volt és rettegett. Testvére haldoklott, és félt, hogy nem fog időben odaérni. Az autó motorja felpörgött, majd megindult az éjszakában.

                    Anna a kocsiban egész út alatt próbálta megnyugtatni Zsoltot, de nem tudta. Végül beszélgetésük csókban forrt össze, amire Anna elméje folyton azt hajtogatta: „Ne tegyétek” Álombéli karakterei nem hallották őt, és a sofőr (annak rendje szerint) a visszapillantóból figyelte őket. „ Nézd már az utat!” – kérte esdeklőn Anna, de szíve mélyén tudta, hogy nem tehet semmit. Nem hallják őt, és a múlton már soha nem fog tudni változtatni. Fel akart ébredni. Nem akarta végignézni a balesetet, de az álom megállíthatatlanul folytatódott. 

                    Zsolt még mindig Annát csókolta, amikor arcát beborította a közeledő reflektor vakító fénye. Hangos dudaszó hasította ketté a csöndet, melyre Anna összerándult. A terepjáró a Mercedes oldalának csapódott, és az ütközést követően Zsolt teste nekicsúszott a kocsi összezúzott ajtajának, és fejével olyan erősen csapódott az ablaknak, hogy az szilánkokra robbant szét. Anna ernyedt teste is arra csúszott amerre Zsolté, de a fiúé megvédte a végzetes ütéstől.

A Mercedes megpördült tengelye körül, és kisodródott az út szélére, füstgomolyokat hagyva az úttesten.

                    A taxihoz rohanó fiatalember Anna mellett sietett el. Anna elméje kivetítette őt a helyszínre, és így, hogy testet ölthetett, odamehetett ő is a taxihoz. A szemtanú mobiljával bevilágított a kocsiba. Anna összefont karral lépkedett a roncshoz. Muszáj volt látnia. Megállt az emberke mellett, aki még mindig behajolva az ablakon szólítgatta őket. Végül feladta, és visszarohant barátaihoz, akik a járdán várták őt. Anna ekkor megpillantotta Zsolt mozdulatlan testét, és magát, ahogy a hasán fekszik eszméletlenül. Zsolt szeme félig nyitva volt, aminek első pillanatban megörült, csak a következőben tudatosodott benne, hogy a fiú nincs magánál. Anna szeme könnybe borult, amikor megpillantotta a sötétvörös vércsíkot, ami lassan folyt végig Zsolt halántéka mentén, le a nyakára. Először csak egy vércsík festette át sápadt arcát, végül megjelent még egy a homlokán. Egyre több helyről szivárgott a vér, amit Anna nem tudott tovább elviselni. Sírva elfordult a taxitól, és eljött onnan. A mentősök és tűzoltók megérkezése után, másfél óra elteltével kiszedték a taxi ajtaját, és elsőként Zsoltot emelték ki és helyezték rá egy hordágyra. Fejéből megállás nélkül szivárgott a vér, ami pillanatok alatt a hordágy széléről a betonra csöpögött. Anna ott állt a mentés közepén, és zokogott. Térdre rogyott az úttesten, karját mellkasa köré fonta, mert úgy érezte, a fájdalom mindjárt széttépi őt. Zokogó vállát megérintették. Az illető leguggolt hozzá, és karjával átkarolta őt. – Ébredj fel, picim. – Anna ránézett Zsoltra, aki együtt érzően pillantott vissza rá.

                    Anna szeme szinte kipattant, és párnáját magához szorítva az ágyában találta magát. Megkönnyebbülten felült, és elengedte a párnát. Könnyes arcát megtörölte, majd nagy lélegzetet vett, hogy visszatérjen lélekben is valóságba. Ránézett mobiljára, és szomorúan olvasta a dátumot. Június huszonötödike. Hát persze. Nem véletlenül álmodott róla. Ma van a születésnapja. Ma van az évfordulója.

*

                    Anna előredőlt, és elfújta a huszonegyes számot ábrázoló gyertyákat, melyek a gyümölcstorta közepén ékeskedtek. A lángok szinte egyszerre aludtak ki, amiről Annának a szörnyűség jutott eszébe. Mosolyogva nézte füstölgő gyertyáját, de közben gyomra összerándult a szörnyű emléktől.

                    Anna nevetett, és mosolyogva fogadta el az ajándékokat, de közben mélyen legbelül, ügyesen elrejtve, gyászolt és szenvedett. Születésnapját ünnepelték, miközben ez volt Zsolt halálának első évfordulója. Hiszen éppen egy évvel ezelőtt a huszadikat ünnepelte, mikor Zsolt eljegyezte, és éjfélkor balesetet szenvedtek a kórházba tartva. Pontosan egy évvel ezelőtt történt meg, és alakult át az egész élete. Születésnapját soha többé nem fogja tudni úgy ünnepelni, mint ahogy azt kellene. Ajándékbontás után felvágta a tortáját egyenlő szeletekre, majd mindenki tányérjára helyezett egyet. Húga telenyomta tejszínhabbal, amit tovább adott Bertának. Nagyi is tett egy picikét a szeletjére, és megjegyezte, hogy nem viheti túlzásba, mert vigyáznia kell a vonalaira. Hangos nevetés követte, mivel nagyi már legalább három úszógumival büszkélkedhetett. Mohón falatoztak, amikor csöngetés zavarta meg őket. Vivi felpattant az asztaltól, és az ajtóhoz szaladt kinyitni.

– Anna, gyere egy picit! – kiáltotta.

Nővére odasietett és csodálkozva pillantott a húga előtt ácsorgó futárra, aki egy hatalmas virágcsokrot szorongatott kezében.

– Egressy Anna? Itt kérek egy aláírást!– mutatott noteszére. Anna aláírta, majd átvette a csokrot, melyben a tavasz összes jellegzetes illatos virágja megtalálható volt. Inkább tűnt baráti csokornak, mint romantikusnak. Egy apró cetli volt hozzá tűzve, amit Anna kicsomagolt, és egy pillanatra a lélegzete is elakadt.

„ Boldog születésnapot kívánok, Anna! Sajnálom, hogy nem lehetek ott melletted. Remélem boldog vagy ezen a napon, mert én csak akkor vagyok az, ha te is! Sok puszi.  P. Levente”

Anna beleszippantott a virágrengetegbe, a jácint, frézia, tulipán és nárcisz csak úgy illatozott.

– Kitől kaptad ezt a gyönyörűséget? Egy új hódolódtól? – érdeklődött izgatottan Vivien.

– Nem a hódolómtól kaptam. Ezt Pálfi Levente küldte nekem szülinapomra.

Anna becsukta maga mögött az ajtót majd, vázába helyezte a csokrot. Nagyi és Berta is csodálkozva és érdeklődve figyelték. Fel nem tett kérdésükre Anna mosolyogva válaszolt.

– Levitől kaptam.

– Nahát. Ez nagyon kedves és figyelmes gesztus tőle – jegyezte meg Berta, miközben tányérokat a mosogatóba helyezte.

– Igen az.

– Kérsz még egy szeletet, kincsem? – kérdezte nagyi a tortára bökve a villájával.

– Nem köszönöm.

– Én még egyet eszem. Annyira finom, hogy egy szeletnél nem lehet megállni. Csatlakozol hozzám, Vivikém?

– Hogy a fenébe ne!

Miután nagyi hazament, Anna átöltözött, és odament édesanyjához, aki kanapén ülve kedvenc sorozatát nézte.

– Anyu, nekem most el kell mennem itthonról. Estefele érkezem.

– A temetőbe mész, igaz?

– Igen.

Berta csókot lehelt lánya homlokára, majd így szólt:

– Ne tartson veled Vivi?

– Egyedül szeretnék menni.

Berta megértően bólintott.

– Vigyázz magadra.

*

                    A Budafoki temető bejáratánál, az egyik virágüzletben Anna egy szál vörös rózsát vásárolt. Az égen egy csepp felhő sem kúszott, a nap szabadon küldte ölelő meleg sugarait a földre. A temető járdájára viszont a hatalmas fák árnyékot borítottak, így a nap sugarai nem tudták perzselni az ember bőrét, ha éppen azokat az aszfaltokat taposták. Az ösvényen haladva Anna reménykedett benne, hogy egyedül lesz a sírnál. Valószínűnek tartotta, hogy ezen a napon, könnyen belefuthat Zsolt családjába, de túlzottan nem foglalkoztatta a dolog. Csak egyet szeretett volna, de azt nagyon: egyedül lenni.

                    Pálfi Zsolt síremlékéhez érve szíve újra fájdalommal telt meg. Vajon mikor fog eljönni az az idő, amikor ez az érzés eltompul, és átveszi a megnyugvás és az elfogadás? Leguggolt a márványból faragott fedőlap mellé, és rózsáját egy már odahelyezett égő mécses mellé fektette. Friss virágok illatoztak a kifaragott vázákban, innen tudta biztosan, hogy nem fog találkozni Zsolt családjával, mert már jártak itt. Óvatosan a fedőlap szélére ült, és ujjaival megérintette az elhunyt kőbevésett nevét. Végigsimított velük a betűsorokon, majd megakadt a szívbemarkolóan alacsony számon. Élt 21 évet. Szemét behunyta, és mély lélegzetet vett. Ma ő is betöltötte ezt a kort. Zsolt mindörökké az a huszonegy éves fiú marad, aki megkérte a kezét a halála napján. Egy árva könnycsepp végiggurult Anna arcán.

– Mikor visszagondolok azokra az időkre, boldog vagyok, mert az életem része lehettél. A szívemben mindig ott lesz számodra egy hely, amit idő múltával sem fog elvenni senki sem – hangja remegett a visszafojtott érzelmektől.

Újabb nagy levegőt vett, hogy megnyugtassa magát. Belefáradt a véget nem érő sírásokba, és megfogadta magában, hogy soha többé nem fog könnyet hullatni. Arcát gyorsan szárazra törölte, majd percekig csendben nézte az emlékművet. A fák leveleinek suhogása, melyet a szél mozgatott, a madarak csiripelései megnyugtatták háborgó lelkét. Percekig hallgatta a természet adta dallamot, majd egy váratlan ágreccsenés kijózanította elmélkedéséből. Riadtan fordult meg, és Levente kéken sugárzó szemébe pillantott. A fiú a lány mellé lépett, és fehér szirmú rózsáját Annáé mellé fektette. Kisméretű fehér szatyrából elővett egy mécsest is, amit meggyújtott, és a fedőlapra helyezett.

– Boldog volt? – szólt mély és végtelenül szomorú hangján Levente. Anna a sírkőre pillantott, majd mosolyogva felelt.

– Azon az estén ő volt a legboldogabb.

Tudta jól, hogy ez így nem egészen igaz. De esze ágába nem volt elmondani Levinek, hogy Zsoltot a bűntudat és az aggodalom gyötörte utolsó perceiben. Mindez a fiú rosszulléte miatt. A legjobb, amit tehetett, ha csak ennyit mond. Soha többet nem akart fájdalmat okozni neki, semmilyen módon.

– Jó ezt hallani – szólt.– Az utolsó emlékem róla az, amikor bent voltatok nálam a kórteremben, és én gorombán viselkedtem vele. Féltékeny voltam, de ő ezt nem tudhatta.

– Igen emlékszem.

– Zsolt mindig megvigasztalt, ha kicsit is el voltam keseredve. A legjobb testvér volt a világon. Míg a barátaim a betegségem miatt hátat fordítottak nekem, addig Zsoltra mindig számíthattam.

– Igen. Jó lelkű ember volt. Nagyon szerettem.

Anna felállt a márványlapról, és Levihez fordult.

– Köszönöm a virágcsokrot, amit küldtél. Nagyon szépek.

Levente arcán halvány mosoly csillant.

– Nincs mit. Lenne kedved sétálni egyet?

– Igen.

– Gyere. – A fiú váratlanul kézen fogta a lányt, és úgy indult el vele ki az ösvényre. Anna meglepetten pillantott összekulcsolt kezükre, de esze ágában nem volt kibontakozni belőle. Egyrészt nem szerette volna megbántani, másrészt valami ismeretlen oknál fogva ő maga sem akarta elengedni.

A fiú a domb aljában levő DolceGusto kávézóba vitte Annát. Ezt találta a legjobb ötletnek miután rövidke sétájuk alatt Anna többször is nagyokat ásított.

A kávézó egyik kör alakú, vajszínű asztalánál foglaltak helyet, melyet sötét tölgyfából faragott székek karoltak körbe. A székek háttámláján a DolceGusto jellegzetes gőzölgő bögre szimbóluma díszelgett. Levente kapucsínót rendelt mindkettejüknek.

– Köszönöm. – Anna kezébe vette bögréjét, és óvatosan belehörpintett az italba. Ajkát enyhén megégette a forró koffein nedű, de mindez eltörpült az azután következő lágy melegség mellett, mely átjárta a testét.

– Ez most nagyon jól esik – mondta, majd bögréjét visszatette az asztalra.

Levente megpillantotta Anna ujján csillogó hét cirkónia kővel borított eljegyzési gyűrűt.

– Ezt kaptad tőle akkor éjjel igaz?

Anna az ékszerére pillantott.

– Honnan tudsz róla?

– Nem képzeled, hogy engem nem avatott be – mosolygott.

 Anna válaszként visszamosolygott, gyűrűjét megigazította ujján.

– Igen, ezt kaptam tőle.

– Gyönyörű darab. Az öcsémnek mindig is volt ízlése.

Anna szomorúan a bögréjére meredt, majd halkan így szólt:

– Számomra még mindig felfoghatatlan ez az egész. Egyik pillanatban együtt vagyunk, jól érezzük magunkat, a másik pillanatban pedig már nincs többé…

Levente nyelt egy nagyot.

– Ne haragudj. Beszéljünk inkább másról.

Anna ismét belekortyolt kapucsínójába, majd mikor Leventére pillantott, észrevette, hogy a fiú maga elé meredve bámul egy olyan világra, amit csak ő láthatott. Anna elhúzta kezét az arca előtt, hogy visszahozza az elmélkedés transzából.

– Elárulod, min gondolkoztál így el?

Levente elmosolyodott az emléken, majd az asztalra könyökölt, állát kézfejére támasztotta.

– Eszembe jutott egy nagyon régi emlék, még a gyerekkorunkból. Zsolttal nem éppen a jó fiúk közé tartoztunk.

Anna követte a fiú mozdulatát, és ő is az asztalra könyökölt. Érdeklődve közelebb hajolt hozzá az asztal fölött.

– Na, mesélj! Milyenek voltatok? – Anna rájött, hogy nem is tud a fiúk múltjáról. Zsolt nem sokat mesélt a gyerekkoráról.

Leventének ismét eszébe jutott egy emlék, amin hirtelen felnevetett. Bár Anna nem ismerte még a történetet, a fiú öröme átragadt rá, és ő is felkacagott.

– Nyolc évesek lehettünk, amikor a szomszéd Vili bácsit állandóan megvicceltük.

– Hogyan?

– Estig tudnék mesélni arról, hányféleképpen vicceltük meg, de ami most eszembe jutott az a pénztárcás sztori.

Anna bólintott. Levente mosolyogva folytatta:

– Letettünk Vili bácsi háza elé a járdára egy pénztárcát, amelyből kilógott egy hamis ezres. Cérnát kötöttünk a bukszára és a közeli bokorban bújtunk el. Mikor Vili bácsi kijött megnézni a postát, szegénykém, sose tudta felvenni azt a pénztárcát. Mindig arrébb húztuk, de sosem esett le neki a szitu. Mivel a pénztárca mindig arrább kúszott, Vili bácsi végül feladta és egy nagy legyintéssel elintézte a dolgot.

– Az tényleg vicces lehetett.

– Aztán volt piromániás korszakunk, de szerencsére nem gyújtottunk fel semmit annyira, hogy tűzoltót kelljen hozzá hívni. Inkább lego emberkéket gyújtogattunk a pincében – nevetett Levente.

– Jesszusom. – Anna hátradőlt székében, majd kiitta az utolsó korty kávéját. Levente felsóhajtott, majd mosolya lehervadt egy másik emléktől.

– Tizennégy éves koromban jelentkezett az első tünet. Emlékszem, hogy Zsolttal imádtunk versenybiciklizni. Mindig én győztem, de Zsolt sosem adta fel…

2002 nyara

… – Legközelebb én fogok győzni Levi! – bizonygatta durcásan Zsolt, mint minden verseny végén. Haja vizesen tapadt izzadt homlokára, és a levegőt szaggatottan vette. Elfáradt a versenyben, amit most sem nyert meg.

– Mindig én győzök! Gyorsabb és erősebb vagyok nálad, öcsi. Legyőzhetetlen vagyok! – nevetett Levi, majd vigasztalásként megborzolta testvére haját.

– Versenyezzünk megint! Most tekerjünk egészen hazáig! Meglátod, hogy én győzök!

Zsolt kitartó volt, ami tetszett a bátyjának.

– Rendben! De már előre sajnállak. Megint le fogsz maradni, és sírva fogsz hazajönni! – nevetett.

Zsolt felült a biciklijére, és készenlétbe helyezte magát. Levente mellé tolta sajátját, és ő is rajtra készen állt.

– Vigyázz, kész, rajt! – kiáltotta Zsolt, majd mindketten teljes erejükből tekerni kezdték a pedálokat.

A szél hűvösnek érződött vizes ruhájukon. Zsolt csak tekert, tekert, mégis azt kellett látnia, hogy Levente megelőzi. Megnyerem, megnyerem! Bizonygatta magának, miközben erősen és kitartóan pedálozott annak ellenére, hogy bátyja már előtte járt.

Levente ekkor lassított a tempón, mert csillagokat kezdett látni. Végül teljesen megállt, mert úgy érezte elhagyja az ereje. Zsolt azonnal elsuhant mellette, és csodálkozva fordult hátra. Levente lefékezett, és megpróbált leszállni a bicikliről. Zsolt is megállt, mert látta bátyján, hogy nincsen jól.

– Mi a baj Levi? – kérdezte rémülten, mikor visszatekert hozzá.

– Nagyon gyengének érzem magam, és alig kapok levegőt… – Ahogy kimondta, teste ernyedten csuklott össze, és elterült a betonon, mint egy darab krumpliszsák…

Anna rémülten kapta a szájához a kezét.

– Anyuék mesélték később, hogy Zsolt úgy megijedt, hogy végül nekem lett igazam, és tényleg sírva szaladt haza. Mentőt hívtak, és a kórházban egyenetlen szívverést diagnosztizáltak – mesélte Levi.

– Annyira sajnálom.

– Innentől kezdve már semmi sem volt olyan, mint régen. Egyre fáradékonyabbá váltam, nem tudtam Zsolttal sokáig játszani, és általában hat órakor már az igazak álmát aludtam. Voltak olyan napok, hogy mást nem is csináltam csak aludtam.

Anna az asztal fölött megérintette Levi kezét. Szeméből a teljes és őszinte együttérzés sugárzott.

– Most már vége. Meggyógyultál!

– Igen, de milyen áron…

Anna nem tudta, mit feleljen. Az élet tényleg nagyon igazságtalanul bánt el Pálfiékkal. Annának a szíve szakadt meg, amikor megpillantotta a fiú csillogó szemét. Levi gyorsan kitörölte az összegyűlt könnyet, majd Annára mosolygott.

– Beszélgessünk inkább kellemesebb dolgokról.

– Rendben. Mikor megyünk újra libegőzni? – érdeklődött nevetve Anna.

Levi elkerekedett szemekkel pillantott Annára, majd szája a füléig húzódott.

– Szeretnél? Ezek szerint jól érezted magad?

– Igen. Bár nagyon sajnálom azt a gépet. Olyan kár érte... Oda lett, és vele együtt a képek is.

– Az élmény viszont nem. Az örökre megmarad az elmémben. – Mutatóujjával megkocogtatta halántékát, majd rákacsintott a lányra.

Anna pirulva meredt az üres bögréjére.

– Úgy megkívántam most az édeset, te nem? – kérdezte Levi miközben intett a pincérnek.

– De igen. Egy házi krémest be tudnék falni.

– Két házi krémest kérünk szépen – mondta a pincérnek, aki mosolyogva állt meg mellettük.

– Máris hozom. – Azzal már ott sem volt.

Anna zavartan figyelte Levit, aki még mit sem vett észre abból, hogy mit mondott. Anna egy pillanat törtésze alatt végiggondolta, vajon miért kért Levente is házi krémest. Tisztában volt azzal, hogy a fiú utálja a vaníliát. Valószínűleg azért kérhette ugyanazt, mert ő is azt rendelte. 

– Miattam nem kell neked is krémest enned. Tudom, hogy nem szereted a vaníliát.

– Tévedés. Azért kértem én is azt, mert a kedvencem.

Anna megrökönyödve hallgatta. Nem akart hinni a fülének, hogy tényleg ezeket mondta. Hogy lehet ilyen tapintatlan? Hogy képes erre? Pillanatok alatt nagyon erős és mély harag öntötte el Annát. Dühös lett, úgy érezte, Levi megpróbál Zsolt helyébe lépni, ilyen szánalmas próbálkozásokkal.

                    Az idő, mintha Anna érzelmeit vetítette volna ki: a város besötétedett a fölé magasodó esőfelhők miatt. Egy hatalmas villámlás, melyet hatalmas mennydörgés követett, kettéhasította az eget és már szakadt is az eső. Anna megbánta, hogy elfogadta a meghívást. Bár hazament volna egyből a temetőből.

– De ronda időnk lett – jegyezte meg Levi miközben a zuhogó esőt nézte.

Anna olyan hirtelen és gyorsan lökte hátra székét, hogy az majdnem felborult.

– Zsolt azt mondta nekem, hogy te utálod a vaníliát. Még az illatát se bírod elviselni! Most meg úgy teszel, mintha ő lennél! – Anna hangja remegett a dühtől. – Undorító vagy! – Azzal vállára vette kistáskáját, és meg sem várva a fiú válaszát, hátat fordított neki, és kisietett a kávézóból. Nem érdekelte, hogy bőrig ázik az esőben, minél távolabb akart kerülni Leventétől. Anna sírva pillantott az égre, de könnyeit elmosta az eső.

– Anna várj meg, kérlek! – kiáltotta Levi, de hangját elnyomta az újabb mennydörgés.

– Hagyj békén, Levi! Nem akarok veled beszélni! – Ahogy kimondta, a fiú megragadta a karját, és visszahúzta. Anna szinte azonnal kirántotta kezét a fiú szorításából.

– Ne érj hozzám!

– Hallgass meg kérlek!

– Fel sem tudom fogni, hogy vagy erre képes! – acsargott Anna. – Azt hitted, ha majd te is azokat fogod szeretni, amit ő, akkor majd megkedvellek? Nevetséges!

– Félreértetted! Nem azért kértem azt a francos krémest, hogy elkápráztassalak vele, ahogy te hiszed… Elfelejtettem, hogy még nem tudsz róla.

Anna összezavarodott, mert hirtelen nem értette, miről beszél a fiú.

– Mit nem tudok?

Levente nagy levegőt vett, majd kifújta. Minden lelki erejét össze kellett szednie, hiszen amit mondani fog azt nem sokan hinnék el. Nagyon bízott abban, hogy a lánynál máshogy lesz, és nem fog újra kiszaladni az életéből. Azt nem tudná még egyszer elviselni.

– A szívátültetés után megváltoztam. Édesanyám is nehezen tudott hozzászokni. Igazad van, utáltam a vaníliát, de a műtét után ez megváltozott. Valahogy… Nem értem, hogyan, de megszerettem...

– Kérlek, ne folytasd…

– Zsolt nem tudott aludni, ha ment a tévé. Most már nekem sem megy…

– Hagyd abba! Ne hazudj tovább! – A lány hangja remegett az idegességtől, és a zavaradottságtól.

– Anna, hinned kell nekem!

A lány elutasítóan forgatta fejét, majd ismét elfordult a fiútól, aki erre megemelt hangon szólt utána:

– Azt hiszed, csak neked nehéz?! Átkozom a percet, mikor az orvosok újraélesztettek! Bárcsak hagytak volna meghalni!

A villám ismét a fejük felett cikázott végig, majd egy hangos, mély dörgés kísérte. Anna megtorpant, nem lépett tovább. A fiú szavai a szívéig hatoltak, ami valamit megváltoztatott. Levi átkozza a percet, de ő másként vélekedett erről. Áldja, és erre most jött rá, ahogy a fiú kimondta. Határozott léptekkel visszasietett hozzá, és megállt előtte olyan közel, hogy mikor megszólalt, a lélegzete cirógatta a fiú állát.

– És még mit örököltél tőle? – kérdezte szinte suttogva, mélyen a fiú szemébe nézve.

Levente olyan gyengéden pillantott le rá, hogy Anna úgy érezte, most Zsolttal áll szemben. A fiú lassan megérintette a lány ajkát, majd így szólt:

– Az őszinte, mély szerelmet irántad.

– Levi… – Anna csak ennyit tudott mondani, mielőtt a fiú hideg ajkát a lányéra tapasztotta. A kísérteties hasonlóság szinte ijesztő volt. Levi ugyanolyan hévvel csókolta meg őt, mint akkoriban Zsolt a Gaja pataknál.

Anna átkarolta a fiút, és még szorosabban húzta magához. Zsolt jellegzetes illata körüllengte, és úgy érezte, már nem Leventét csókolja, hanem az elhunyt szerelmét.

 Az esőben ázva nem éreztek egyebet, csak boldogságot. Anna minden egyes porcikáját újra átjárta a Zsolt iránt érzett szerelme. Most, hogy csókolhatta, ölelhette Leventét, rájött, hogy erre vágyott, amióta csak újra a közelébe engedte.

A félelem lassan bekúszott a szívébe. Nem akar újra érezni, kötődni valakihez. Nem teheti ezt, hiszen nem őt szereti, hanem Zsoltot.

Kiszakította magát a fiú ölelő karjaiból, és hátrább lépett. Ahogy rápillantott Leventére, már megbánta, hogy engedte neki a csókot. Hatalmas hibát követett el.

– Ezt nem lett volna szabad! – üvöltötte, és remegő kezét ajkához emelte.

A fiú értetlenül és riadtan nézte a távolodó lányt.

– Miért nem? Én szeretlek!

– Én viszont nem! Zsoltot szeretem még mindig!

– De hisz az előbb…

– Mert őt képzeltem a helyedbe! Pont úgy csókoltál, mint Zsolt… – Anna kétségbeesetten az égre emelte tekintetét, mintha onnan várt volna valami segítséget, de csak a szakadó eső áztatta arcát. Nem akarta újra megbántani a fiút, most mégis azt tette. Félt, rettenetesen félt. Nem akarta szeretni őt.

– Anna… – Levi képtelen volt többet mondani. Fájtak neki a lány szavai. Érezte, hogy ezzel a csókkal, ami tényleg szívből jött, mindent elrontott.  Egy lépést tett a lány felé, de Anna védekezően kinyújtotta karját.

– Ne gyere közelebb! Sajnálom, hiba volt hagynom! Nekem semmit se jelentett, és én… Én most hazamegyek.

– Anna…

– Hazamegyek! És kérlek, ne gyere utánam! – Anna összefont karral hátat fordított, és elindult a vasútállomásra.

            Levente mozdulatlanul ácsorgott az esőben, és nézte a távolodó lányt, akit mindennél jobban szeretett. A remény, hogy egy napon az övé lesz, egy percre sem halványodott. Sőt, erőre kapott, mert látta Anna szemében azt a bizonyos csillogást, vágyakozást, majd a lemondás fájdalmát. Levente biztos volt benne, hogy érez iránta valamit, különben nem csókolta volna őt olyan mély szenvedéllyel. Egyetlen dolgot nem értett: mitől fél? Miért küzd az érzései ellen? 

3. Libegő

Bár Zsanett előtt közönyösséget mutatott Levente iránt, valójában nem így érzett. Nehezen, de be kellett vallania magának, hogy Zsanettnek igaza volt: Levente tényleg nagyon jól nézett ki. Gyönyörű szemekkel áldotta meg az ég, akár csak az öccsét. Hangjának csengése mélységes, mégis simogató az emberi fülnek. Testalkata lélegzetelállítóan hatott a női szemeknek. Hibátlan bőrén szabályosan rajzolódtak ki izmainak vonalai, melyek látványa érintésért kiáltott. Azelőtt sosem láthatta így, hiszen mindig csak a kórházban találkozott vele. Ott mindig viselt pizsamát, ami takarta tökéletes alkatát. Szokatlan érzés volt a strandon látnia, és beszélnie vele. Emlékezetében Levente mindig is a kórházban fekvő sápadt testvér volt, de ennek már vége. Szíve legmélyén örült ennek, hiszen a fiú már megérdemelte, hogy végre normális életet éljen.

                    Két nap telt el, a Palatinus strand óta. Zsanett többször is próbálta felhívni barátnőjét, de Anna még mindig nem tudta megbocsájtani neki azért, amit mondott.

Minden egyes hívásnál mikor Zsanett kereste, a lány azt hitte végre Levente telefonál neki. Szomorúan konstatálta, hogy nem így van.

Majdnem eltelt egy hét, mire Levente telefonált. Anna éppen a munkából ért haza, amikor mobilja megrezzent. Szíve nagy dobbanással reagált, amikor észrevette ki hívja. Füléhez emelte készülékét, és még köszönni sem tudott, mert a fiú előbb szólalt meg.

– Libegőn ültél már, Anna?

– Nem – a lány mosolya a füléig húzódott. Boldogság öntötte el, hogy végre beszélhet vele. Nem akarta a fiúnak bevallani, de magának kénytelen volt: hiányzott neki.

– Most hétvégén dolgozol?

– Nem. Miért?

– Találkozzunk szombaton. Elviszlek libegőre, persze csak akkor, ha nem félsz a magasban.

– Szívesen elmegyek veled!

– Már alig várom – szólt félszegen Levi.

 Anna behunyta szemét, és halkan szólt:

– Én is.

                    Aznap Anna úgy döntött visszahívja Zsanettet, és elfogadja bocsánatkérését. Rossz érzés volt neki is, hogy fasírtban voltak, de megérdemelt egy kis leckéztetést.

A Gaja pataknál találkozott vele, mert itt jobban szeretett beszélgetni. Távol állt a város zajától, de legfőképpen azért, mert itt érezte legközelebb magához Zsoltot.

A patak mentén sétáltak a híd felé. Anna elmesélte útközben, hogy találkozni fog Leventével.

Zsanett örömében összecsapta kezét, és izgatottan fordult barátnőjéhez.

– Akkor ezek szerint sikerült továbblépned?

– Félreértetted. Barátok vagyunk csak, és ez nem fog változni.

Zsanett szomorúan tekintett Annára, majd komoly hangon szólt:

– Lassan egy éve, észre sem veszed a férfiakat. Nincs azzal semmi baj, ha tovább lépsz, és újra kezded…

– De nem Leventével fogom újra kezdeni! – szólt indulatosan Anna. Bosszantotta barátnője folytonos próbálkozása. Miért nem képes elfogadni azt, hogy ő nem kér belőle?

– Nagyon rosszul csinálod ezt a kerítőnő szerepet. Szerintem nyugodtan leállhatsz vele.

– Rendben. Befejeztem. Nem ér annyit, hogy emiatt összeveszünk.

– Inkább arról mesélj nekem, te mikor pasizol már be! Ideje lenne, mert akkor legalább a sajátoddal lennél elfoglalva és nem az én magánéletemmel.

Zsanett felnevetett, majd fellépett a hídra, és korlátjába kapaszkodva elindult a közepe fele.

– Az igazat megvallva, randizgatok egy ideje.

Anna elkerekedett szemekkel nézett rá.

– És ezt még csak most mondod?

– Igen, mert addig nem akartam mesélni, amíg nem találtam egy normálisat… Iszonyat milyenek vannak. – csóválta a fejét.

Anna karba font kézzel lépett mellé.

– Na, mesélj csak nekem!

Zsanett a szemét forgatta, majd megállt a híd közepén, és lenézett az alattuk csordogáló patakra

– Az első randi borzasztó volt. Először is úgy indult, hogy késett tíz percet. Aztán… förtelem… A százhatvan centimmel, hogy érhetett csak a vállamig?

Anna hangosan felnevetett barátnője elképedt arca láttán. Zsanett nem tudott ilyen jóízűen mulatni ezen, de Anna öröme megmosolyogtatta.

– Utálom, ha a pasik alacsonyabbak nálam. Semmi védelmet nem érzek ilyenkor. Mintha egy kisfiúval randiznék.

– Legalább elküldted?

– Megittam vele egy üdítőt, de aztán egy indokkal leléptem a randiról. SMS-ben megírtam neki, hogy hagyjuk inkább.

– De gonosz vagy! – mulatott Anna.

Zsanett játékosan oldalba bökte barátnőjét.

                    Szombatot megelőző este, Anna képtelen volt az alvásra. Egész éjjel forgolódott és azon gondolkozott vajon, hogyan fogja magát érezni Leventével. Előre félt attól, hogy esetleg olyasmi történik, amit később megbánhat. Már az is gyötörte, hogy egyáltalán megfogalmazódott benne ilyesfajta gondolat. Mindeközben pedig nagyon szeretné újra látni. Ha a közelében van, ugyanaz az érzés keríti hatalmába, ami a Gajánál, Zsolt jelenlétét érzi. Nem tudja honnan jönnek ezek az érzések, de léteznek. Képtelen volt kikapcsolni az agyát. Órákig csak forgolódott ágyában, végül hajnali kettő körül az öntudatlanság észrevétlenül beszippantotta. A másnap olyan gyorsan érkezett meg, hogy két percnek érezte, az éjszakai gondolkodást és az ébredés közötti időt. Szemét kinyitva, rögtön Levi arca jelent meg előtte, ahogy mellette ül a libegőn, és nézi őt. Anna megdörzsölte álmos szemét, majd kikelt ágyából. Elég az agyalásból öltözz, és indulj!

Cody a tacskó, farkcsóválással köszöntötte, miközben Anna a lábára húzta térdig érő farmerét. Lehajolt, az ölébe emelte a kis tacskót, és a feje búbjára csókot nyomott

– De szeretlek, te kis rosszcsont!

Cody megnyalta a nyakát, majd ahogy visszakerült a földre ugatva szaladt ki a szobából. Ilyet mindig csak akkor tett, ha valaki hazaérkezett. Anna a fürdőszobába lépett, hogy a tükör előtt kisminkelhesse magát. Vivien érkezett haza, aki vinnyogva dögönyözte a kiskutyát.

– Jó reggelt Anna! Te meg mit csinálsz? – döbbenten lépett nővére mellé, és nézett rá a tükörből.

– Minek látszik?

– Ilyet azóta nem csináltál amióta…

– Igen tudom. Nem foglalkoztam semmivel, még magammal sem, de ennek mostantól vége.

– Örülök – mondta Vivi, majd kilépett a fürdőből, de még az ajtóban megtorpant és vigyorogva fordult vissza nővéréhez. – Ki a szerencsétlen?

                    Anna felsóhajtott, majd húgára csukta az ajtót. Elképesztő, hogy képes újra elsütni ezt a poént. Emlékszik, hogy egy évvel ezelőtt, mikor még Zsolttal randevúzott, akkor is ugyanezt a marhaságot kérdezte. Miközben szempilláját festette feketére, enyhe félelem hullámzott végig a testében. Mi van, ha a múlt ismétli önmagát, és minden ugyanúgy fog történni, mint egy évvel ezelőtt? Hisz húga kérdése rá a bizonyíték… Mi van, ha ez egy jel, hogy Leventével semmi esetre sem jöhet össze, mert akkor el fogja veszíteni egy autóbalesetben. Erre a gondolatra gyomra görcsbe rándult, szempillaspirálját összezárta, és a helyére tette. Nincs is szüksége sminkre. Leventével csak barátok. Rokonok, és ennél több sosem lesz, mert nem hagyja.

*

                    Annára dejavu érzés tört, amikor kifizette vonatjegyét, és megindult az első vágányhoz. Ott várt rá a piros vonat, ami mindig Zsolthoz vitte őt, vagy hozta el hozzá. Hamarosan újra találkozik a szerelme bátyjával, aki annyira hasonlít rá. Mintha csak ő lenne idősebb kivitelben. Megpróbálta elhessegetni ezeket az értelmetlen gondolatokat, hiszen tudta, hogy a fiúnak semmi esélye nála.

A vonat Budapest felé haladt, amikor Anna mobiljára SMS érkezett. Zsanett sok szerencsét kívánt, és szurkolt, hogy minden úgy alakuljon, ahogy annak lennie kell. Anna fejét csóválta az üzenet láttán, majd visszapötyögte neki, hogy arra várhat. Elküldte, majd felsóhajtott és hátra dőlt a székében.

Most nem Budafokon szállt le, hanem a Déli pályaudvaron. Leventével egyeztettek a vonat érkezésének időpontjáról, így elméletben Levi már ott várt rá. Sokan mozgolódtak a pályaudvaron. Anna a leszálló utasokat követte, de lassan haladt előre, hogy lemaradhasson és észrevehessék egymást Levivel. De ahogy haladt előrébb, és forgolódott körbe, be kellett látnia, hogy a fiú nincsen a pályaudvaron. Csalódottan állt meg egy oszlop mellett és vette elő zsebéből mobilját, hogy felhívja. Remélem nem felejtett el engem.

– Itt vagyok – szólt Levi, Anna balfüléhez hajolva. A lány megugrott, a fiú pedig hátrább lépett.

– Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni. Láttam, hogy kerestél, és mindenkire ránéztél, csak pont rám nem.

– Ez hihetetlen. Pedig figyelmesen körbe néztem, de sehol sem voltál. Ezt hogy csináltad? – hüledezett Anna.

– Pedig itt voltam – tárta szét karját a fiú. – Örülök, hogy újra látlak. Nagyon csinos vagy ebben a ruhában.

Anna nem tudta nem észrevenni amikor, a fiú végigfutatta tekintetét a testén. Anna zavarában a betonon elszórt üvegszilánkokra nézett, és halkan megköszönte.

– Hogy utaztál? – kérdezte Levi, miközben elindult a lánnyal ki a pályaudvarról.

– Viszonylag hamar ideértem. Nekünk sokszor kell majd átszállnunk? – nézett fel érdeklődve a fiúra.

– Nem. Innen indul egy busz, ami elvisz Zugligetbe.

– Értem. Honnan jött az ötlet, hogy libegőre üljünk?

– Nem tudom. Csak egy ötlet volt. Meg hát, nem tudtam, hogy voltál-e már. Miért, nem tetszik az…

Anna gyorsan közbevágott.

– De igen. Bevallom kicsit izgatott is vagyok.

– Nem kell. Nem annyira vészes. Hoztam fényképezőgépet is, hogy csináljunk a kilátásról párat. – Farmerzsebéből előhúzott egy szürke vékonyka digitális fényképezőgépet, hogy megmutassa neki.

*

                    Levente kifizette a jegyeket, és Anna finoman a kezébe csúsztatta az ő jegyének az árát. Az üvegajtón túl egy morcos tekintetű idősebb nő kikapta kezükből a jegyet, majd szigorú mozdulattal rámutatott a betonra.

– A sárga pontra álljanak!

A libegő széke folytonos mozgásban volt, így mikor ráléptek a sárga pontra, hátuk mögül érkező székre fel kellett ugraniuk. Anna nem árulta el, de kissé megijedt a mozgó libegő látványától. Mi lesz, ha elbénázza, és nem képes felugrani rá? A félelme alaptalan volt, mert amikor a szék odaért hozzájuk a személyzet elkapta és lelassította azt. Egyszerre ugrottak rá, majd Levi a biztonsági kart lehúzta fejük fölül, ami a lábuk alatt kattant. A libegő megindult felfele a hegyen. Anna izgatottan forgolódott, lenyűgözte a mélység és a rengeteg fa, ami beterítette a kilátást. Levi előkapta a fényképezőgépet, és elkattintott pár képet. A hegy tetejéhez érve Anna hátra akart pillantani, de a fiú rászólt:

– Ne nézz hátra. Majd a tetején úgy is megfordulunk, és akkor majd gyönyörködhetsz – mosolygott Levi. – Hidd el csodaszép lesz.

                    Anna bólintott. Igaza volt a fiúnak. Kár lett volna előre lelőni a poént. Az állomásra érve, Levi jelezte a személyzetnek, hogy nem fognak kiszállni. Return jegyüket felmutatták, majd tovább engedték őket. Ahogy a libegő U alakban megfordult, Anna tátott szájjal meredt a kilátásra. A hegy mélységét lombkoronák tengere festette zöldre, a távolban, pedig a város egy részét lehetett látni. Olyan hatalmas volt a főváros, hogy a horizontban elveszett a vége. 

– Úristen, de gyönyörű! – szólt Anna miközben a távolba meredt. Levente a lányt figyelte mindvégig, és halkan megjegyezte:

– Nem gyönyörűbb nálad…

Anna a fiúra pillantott, és szinte azonnal elveszett azokban a mélységes tengerkék szemekben, amelyek mindvégig őt csodálták. Szíve válaszként egy nagyot dobbant, kezével görcsösen a libegő fogantyújába kapaszkodott. Nyelt egyet majd lesütötte a szemét, és halkan motyogott:

– Levi, ezt ne csináld. Csak barátok lehetünk… – Miközben kimondta ezeket, úgy érezte, nem volt őszinte még magához sem.

– Csak barátok… Tudom. De a barátok is lehetnek őszinték egymáshoz. Szerintem te sokkal szebb vagy mindennél.

Anna elpirult. Iszonyúan jól estek neki ezek a szavak.

– Na, készítsünk pár képet – Levi kitárta kezét és lefényképezte a várost, majd maguk felé fordította a gépet, és Annára nézett.

– Készíthetek kettőnkről?

– Persze.

Egy váratlan széllökés meglibbentette széküket, Levi kezéből pedig kicsúszott a fényképezőgép. A fiú megpróbált utána kapni, de már késő volt.

Anna felsikkantott, és szinte egyszerre bámultak a mélységbe, ahova a gép zuhant.

–  A géped, Levi!  – Anna ijedten fordult a fiúhoz, aki még mindig az alattuk tornyosuló sűrű erdőt figyelte.

– Mindig is le akartam cserélni… Nem tetszett a színe. – jegyezte meg.

Anna felkacagott.

2. Palatinus Strand

Fél évvel később.

Kedves naplóm!                                                                                                        2010 Június.

Egy éve mindennek már. Olyan hihetetlen! Úgy szalad az idő. Hazudnék, ha azt mondanám, már nem fáj, de sokkal könnyebb. Hiányzik Zsolt, rettenetesen! De az élet valóban megy tovább, most már én is látom. Az elején azt hittem nem bírom ki, hogy belehalok abba, a fájdalomba, de az idő tényleg segített. Most már jobban vagyok. Olyannyira jobban, hogy ma Zsanettal elmegyünk a budapesti Palatinus strandba. Már nagyon várom, hogy odaérjünk! A hőség elviselhetetlen itthon, muszáj víz közelében lenni különben megőrülünk.

Leventéről fél éve nem hallottam semmit, és talán ez így is van jól. Megbántottam őt nagyon, amit nem érdemelt meg, de már nem engedte, hogy elmagyarázzam neki. Csak remélhetem, hogy jól van, és neki is sikerült tovább lépnie, annyira, mint nekem.

Anna becsukta naplóját, majd eltette a helyére. Vállára vette utazótáskáját és kiment a szobából.

– Indulhatunk? – mosolygott Zsanett, aki az előtérben várta barátnőjét.

– Igen, mehetünk! – Anna gyorsan megnézte magát a tükörben, és elégedetten konstatálta, hogy jól néz ki. Barna haja lófarokba kötve, rövid farmernadrágja pedig tökéletesen passzolt égszínkék strandpapucsához és citromsárga topjához.

Zsanett is vállára vette táskáját, majd elköszöntek Bertától. Anna legbelül rettenetesen izgult. Nagyon rég járt már a fővárosban, és nem tudta milyen érzéseket fog kiváltani belőle, ha majd meglátja Budafokot.  Zsanett észrevette Annán, hogy feszült ezért bátorítóan átkarolta.

– Ne izgulj! Nagyon jól fogjuk érezni magunkat! Eszedbe se fog jutni.

Anna elmosolyodott.

– Így rám van írva?

– Csak egy picit! – Mindketten felnevettek.

                    A fehérvári vasútállomáson, mikor felszálltak a piros vonatra, Anna érezte, hogy gyomra pici diónagyságra zsugorodik. Míg barátnője jóízűen eszegette chipsét, Annának egy falat sem ment le a torkán.

A vonat szinte száguldott Budapest felé. Anna egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Félt, nagyon félt attól, mit fog kiváltani belőle a rég nem látott város. Hogy elterelje gondolatait, kivette táskájából a könyvét és olvasni kezdte. Zsanett zenehallgatással kötötte le magát, amíg a város felé tartottak.

                    – Budafok következik –hangzott a bemondó. Anna tekintete a könyvről lassan az ablakra szegeződött. Ismert, rég nem látott épületek mellett suhant a vonat, melyek megannyi emléket hoztak a felszínre. A vonat lassítani kezdett, végül megállt a Budafok megállójában.

– Jól vagy? – kérdezte Zsanett.

Anna kifelé meredt az állomásra, de nem válaszolt. Zsanett megfogta a kezét és ismét feltette a kérdését.

– Jól vagy?

– Olyan hirtelen hagyott itt minket… – szólt halkan, miután a vonat tovább indult.

– Sajnos így van, de megmentette a testvérét!

Anna elmosolyodott, amint eszébe jutott Levente. Mosolya hamar lehervadt, és egy nagy sóhaj vette át helyét.

– Emlékszem, hogy Levi sosem bízott a gyógyulásában, egyedül Zsolt. Erre, tessék! Ő lett az, aki a szívét adta neki!

– Az élet néha nagyon kegyetlen tud lenni – felelte Zsanett.

– Az enyhe kifejezés, de inkább ne is beszéljünk erről, mert még az élettől is elmegy a kedvem.

Zsanett bólintott.

                    Annyi minden zsongott Anna gondolataiban, mégis amikor a Margitszigetre értek, egészen izgalomba jött. A számtalan turista színes kavalkádja keveredett a kocogókkal, és a sok-sok kutyasétáltatóval. Minden zöldben pompázott, csak a néha elhaladó helyi buszok csúnyították a látványt.

A Palatinus kapujánál már méteres sor állt, és Anna jajgatva vette le válláról hátizsákját, és dobta a földre.

– Lassan csak bejutunk! – vigyorgott barátnője.

                    Tizenöt perccel később valóban bejutottak a strand területére, melyet hat különböző méretű és alakú medence töltött be, körülölelve fával és zöld gyeppel. A járdák mentén fagylaltozók, és büfék várták az éhező, vagy éppen hűsíteni vágyókat.

Anna sosem látott még ilyen hatalmas strandot. A fehérvári ehhez képest csak egy egérlyuk volt.

– Merre szeretnél letáborozni? – kérdezte Zsanettet.

– Természetesen közel a csúszdákhoz. Gyere!

Zsanett megindult a legtávolabbi medence felé, melybe háromféle csúszda kanyargott. Ahogy közeledtek felé úgy hagyott alább Anna bátorsága is.

Megálltak egy fa mellett, ami árnyékot adott nekik. Leterítették a törölközőjüket majd Anna leült rá. Zsanett csodálkozva meredt rá.

– Nem jössz?

– Egész úton nem ettem egy falatot sem. Meg szeretnék enni egy szendvicset, ha nem bánod…

– Dehogyis! Egyél csak nyugodtan. – Zsanett is leült Anna mellé, és ő is kiemelt a táskából egy zsemlét.

Csendben majszolták szendvicseiket, közben pedig a fürdőzőket figyelték. Zsanett a dögösebbnél dögösebb fiúkat nézegette, Anna pedig a saját gondolataiba volt merülve.

– Azt a hapsitnézd meg! – mutatott Zsanett egy magas testépítőre.

Anna odafordult, majd a száját húzta.

– Nem nagy szám, csak alkatra szép, de arcra elég csúnya.

A két barátnő összenézett, majd elnevették magukat.

Zsanett felpattant majd kezét nyújtotta Annának, hogy felsegítse.

– Na, gyere, menjünk, mert bezár a strand, mire eljutunk a csúszdákhoz!

Anna megadta magát, elfogadta a segítséget, majd felállt a törölközőről. Megindultak a legtöbb sikoltást kiváltó medence felé. Három csúszda kanyargott a vízbe, és mindegyik más színben, más alakban tornyosult ki. A bal szélső sötétkékben, csiga alakzatban kanyargott, a jobb oldali lila színben szintén csiga formában, csak fedett cső alagútban csúszhattak a fürdőzők bele a vízbe. A középső látszott a legveszélyesebbnek, citromsárga színével és legmagasabb csúszdájával. Vonulata nem kanyargott, alakja a hagyományos játszótéri csúszdáéhoz hasonlított, csak sokkal magasabb és meredekebb volt. Akik lecsúsztak rajta pár másodpercre, megtapasztalhatták a szabadesés élményét.

Anna szinte belesápadt a félelembe, ahogy a középső csúszdát figyelte. A három közül, a sötétkék és a lila volt szimpatikus számára, a sárgára még ránézni is rossz volt.

– Melyiket próbáljuk ki előbb? – kérdezte izgatottan Zsanett.

– A kék jó lesz kezdetnek… – felelte bizonytalanul.

– Ne már, azok óvodásoknak való! Én a citromsárgára gondoltam!

Anna tátott szájjal bámult a barátnőjére.

– Normális vagy? Nézz már fel, lányok, nem is csúsznak rajta, csak fiúk.

– Pont ezért! Mi leszünk az első dögös bevállalós csajszik! Na, gyere, imádni fogod!

Zsanett megragadta barátnője kezét, és megindult vele a citromsárga csúszdához. Úgy tűnt, hogy a legkedveltebb csúszdát sikerült kiválasztaniuk, mivel a sor egészen a lépcső aljáig húzódott.

– Remek, sorban állással fogjuk tölteni az egész napunkat! – nyafogta Anna.

– Hidd el, megéri!

Anna a szemét forgatta, majd sóhajtott egyet.

Öt perce álltak sorban, mire felértek a tetejére. A magasság szédítő volt, Anna lábai remegni kezdtek.

– Zsanett ne haragudj, de nekem ez túl magason van. Inkább visszafordulnék…

– Itt hagysz a sok pasival? – súgta Zsanett. – Ne csináld már! Ne légy már ilyen gyáva kukac!

– De! Inkább az leszek, majd lent találkozunk!

Azzal megfordult, és megpróbált lesétálni a lépcsőn a sorban állók mellett. Miközben lassan haladt lefele egy hang megszólította.

– Anna!

A lány oldalra fordult, és megpillantotta Leventét a sorban állók közt. A fiú meleg mosolyt küldött felé, de a lány nem viszonozta. Annyira meglepődött a fiú felbukkanásán, hogy még az ajkát is elfelejtette összezárni. Csak nézte őt, és nem akart hinni a szemének. Ekkora véletlenek nincsenek. Fél évig nem hallott felőle, és most meg ugyanazon a napon, strandon, csúszdán ott van ő is. Barna haja rövidre nyírt, víztől csöpögött. Tengerkék fürdőnadrágja kiemelte gyönyörű kék szemét.

– Levi… – csak ennyit volt képes kinyögni, és tekintete a fiú meztelen mellkasára tévedt, mert nem lehetett nem észrevenni.

– Örülök, hogy látlak – szólt kissé bizonytalanul Levente, majd előre lépett.

Anna szíve összeszorult a heg láttán, ami függőlegesen húzódott végig a csupasz mellkason. Nem akart újra szembesülni a történtekkel, újra érezni a veszteség fájdalmát, ezért tovább indult a lépcsőfokokon úgy, hogy egy szót sem szólt hozzá.

Jaj, istenem ne!

Anna a lépcső aljához érkezve, rájött, hogy mégis képes megbirkózni ezzel. A fiú semmiről sem tehetett, és nem akarta az ellenkezőjét éreztetni vele. Meghallotta, ahogy nevén szólítja, és hangja kísértetiesen hasonlított Zsoltéra. Karba fonta kezét, és megfordult, hogy szembenézhessen vele. Levente megállt előtte, tekintete aggodalomról árulkodott.

– Ne haragudj, az előbbi viselkedésemért – szólt, mielőtt a fiú bármit mondhatott volna.– Csak a heg a mellkasodon kissé…

– Semmi baj, megértem. Miért fordultál vissza? – kérdezte Levi, miközben a csúszda felé intett.

– Nem mertem lecsúszni.        

– Érthető. Mi lenne, ha azt mondanám, hogy lecsúszok veled. Úgy le mersz velem?

Anna csak nézte őt, és már nem érzett mást, csak örömöt, hogy újra láthatja. Levente türelmesen várt a válaszra, Anna végül nem szólt semmit csak elmosolyodott, és elindult vissza a csúszda tetejére.

– Na, mi az? Meggondoltad magad? – kérdezte Zsanett, mikor Anna váratlanul megjelent mellette.

– Meggyőztek – felelte.

Levente megjelent a lány oldalán, és Zsanett a heg láttán azonnal összerakta a képet. Teljesen biztos volt benne, hogy ez a jóképű srác Anna oldalán nem lehet más, mint Zsolt idősebb testvére.

– Zsanett hadd mutassam be neked Pálfi Leventét. Levi, ő Krizsán Zsanett az egyetlen barátnőm.

A fiú udvariasan kezet fogott vele.

– Örülök, hogy megismerhetlek.

– Én is. Sokat mesélt rólad Anna.

– Igazán? – a fiú szeme felcsillant, majd Annára nézett, aki rosszalló pillantást vetett barátnőjére.

– Csak sok jót és szépet – mosolygott Zsanett, majd Annához fordult, és témát váltott.

– Most akkor mégis lecsúszol?

– Velem csúszik – szólt közbe Levente.

Anna elpirult, mikor barátnője döbbent arcára pillantott.

– Tényleg? Kezd izgalmas lenni a dolog – vigyorgott Zsanett.

– Fejezd be, kérlek! – Anna ellépett mellette, és elé furakodott, oldalán Leventével.

– Így felbátorodtál? – lepődött meg barátnője.

– Nem. Totál be vagyok tojva, csak túl akarok rajta esni minél hamarabb – felelte Anna idegesen.

Levente lepillantott rá, és mosolyt küldött neki.

– Ne legyél ideges, nem hagyom, hogy bajod essék!

A fiú tekintete zavarba hozta Annát. Mintha újra Zsolt nézne vissza rá. Levente váratlanul megfogta a lány kezét, mikor ők következtek. Anna remegő lábakkal fellépett a csúszdára, és leült rá. Levente követte példáját, és mögé ült. Karjával körbe fonta Anna derekát, és a mellkasa a lány hátához simult. Anna szíve hevesen kalimpált, lélegzete elakadt.

– Készen állsz? – suttogta a lány fülébe, amitől Anna bőre libabőrös lett. Válaszolni képtelen volt, helyette bólintott, majd a szemét összeszorította. Levente lendületet adott, és már zuhantak is a mélybe. A fiú teste eltávolodott a lányétól, de nem ereztette el kezével. Anna torkából sikoly szakadt fel, szemét kinyitva látta, ahogy közelítenek a medencébe, és nagy levegőt vett. A csobbanás csodálatos élmény volt. A medence mélysége csendben körül ölelte őket, vize simogatta bőrüket. Anna ösztönösen karjával felfele lökte magát, ki a felszínre. Mikor levegőhöz jutott, elnevette magát. Szeméből kidörzsölte a vizet, majd Leventére pillantott, aki szintén nevetett.

– Ugye, hogy nem is olyan rossz?

– Imádtam! Ez fantasztikus volt! A szívem még mindig nem nyugodott meg! – nevetett Anna.

– Az enyém sem…

Annának valami azt súgta, hogy a fiú nem úgy értette, ahogy ő. Levente zavartan intett.

– Gyere, ússzunk ki, had tudjanak mások is lecsúszni.

Kimásztak mindketten a medencéből, majd vigyorogva nézték végig, Zsanett hogyan csúszik a mélybe, miközben torkaszakadtából sikolt. Némán ácsorogtak egymás mellett, amíg Zsanett oda nem ért hozzájuk.

– Hát, nem tudom ti, hogy vagytok vele – áradozott miközben megfogta a medence lépcsőjének a korlátját, hogy felhúzza magát rajta – én még egyszer lecsúszom.

Levente Annára pillantott, mert tőle várta a választ. Anna szintúgy azzal a tekintettel fordult a fiúhoz, ezért csak zavartan egymásra mosolyogtak.

– Értem már. Kettesben akartok maradni! – állapította meg Zsanett, miközben Annára kacsintott, aki válaszul a szemét forgatta.

– Már itt sem vagyok – folytatta majd kimászott a medencéből, és sietve a csúszdák felé lépdelt.

– Gyere. – Levente felhúzta lábára a papucsát – Körbevezetlek a strandon.

Anna csendesen követte a fiút. Halványlila gőze nem volt arról, mit mondhatna neki, a csend egyre kínosabbá vált. A nap erősen sütött, bőrüket szinte perzselte. A beton forrósága átmelegítette a fürdőpapucsukat, hosszú távon csak vízben lehetett megmaradni. Levente két medence között átsétált a strand baloldali részébe, ahol több árnyék vetődött a járdára. 

– Régen beszéltünk. Hogy vagy? – érdeklődve pillantott a lányra.

– Jól – vágta rá hirtelen, végig sem gondolva, hogy talán ennél többet szeretne tudni Levente. Ekkor jutott eszébe, hogy milyen rossz állapotban volt a fiú, mikor utoljára hallott felőle. Felnézett rá, és örömmel konstatálta, hogy sokkal jobban van. Kiegyensúlyozottnak, élettel telinek látszott. Őszintének kell lennie a hozzá.

– Tudom, hogy az utolsó találkozásunknál arra kértelek, hogy ne keress többé…

– Nem felejtettem el – szólt közbe.

– Félreértesz… Azt akartam csak mondani, hogy… Én is örülök, hogy látlak. És már nem szeretném, ha többé nem találkoznánk.

Levente megtorpant, és zavartan Annára tekintett.

– Nem értem… Én azt hittem, hogy a műtét miatt nem akarsz többé látni.

– Tudnod kell, hogy soha nem okoltalak téged. Bután fogalmaztam az állomáson, amit nagyon bánok. Te semmiről sem tehetsz. Megértem, ha emiatt meggyűlöltél.

Anna leszegte tekintetét.

– Nem gyűlöllek érte. Honnan veszed ezt? – kérdezte Levi összehúzott szemöldökkel.

Anna nem szerette volna a múltat bolygatni, és már megbánta, hogy egyáltalán szóba hozta. Közelebb lépett a fiúhoz, és halkan, hogy más meg ne hallja, így szólt:

– Magdolna elmesélte anyámnak, hogy megpróbáltad megölni magad. Én szerettem volna beszélni veled, de édesanyád, azt mondta, hogy te viszont nem. Innen gondoltam azt, hogy megutáltál, hiszen miattam majdnem…

Levente pisszegéssel elhallgattatta Annát majd kézen fogta, és bevezette a Palatinus Strand legnagyobb medencéjébe melynek közepén kialakított zugokba lehetett beúszni, és leülni. Egy ilyen zugba behúzta magával Annát, hogy minél távolabb kerüljenek a fürdőzőktől. U alakú csempézett fal ölelte körbe őket eltakarva másoktól. Anna kissé zavarba jött a szűknek tűnő hely miatt. Levente belenézett Anna csodálkozó szemébe.

– Bíztam benne, hogy nem szerzel erről tudomást. Agyament gondolat volt, de tisztázzunk valamit. Nem miattad akartam végezni magammal, hanem… Az öcsém elvesztése, és az hogy az ő szíve ver a mellkasomban, elképzelhetetlen fájdalom. Széttépett belülről. De már vége. Elmúlt. Jól vagyok. Sőt egyre jobban, hogy újra látlak.

Annának halvány mosoly csillant meg ajkán.

– Minden rendben van.

– Annyira megijedtem, amikor megtudtam, hogy mit tettél… vagyis akartál.

– Csak akartam, mert nem tudtam megtenni. Ott a fürdőben, miközben magamat néztem a tükörben, rájöttem, hogy ha megteszem, Zsolt halála hiábavaló lett volna, és ez a gondolat sokkal jobban fájt. De nem gyűlöltelek érte, és amit anyum mondott, hogy nem akartam veled beszélni, ez nem igaz. Sose említette nekem, hogy kerestél. Eddig a pillanatig, nem is tudtam erről.

Anna leesett állal pillantott a fiúra. Ezek szerint Madgolna nem is szólt Levinek arról, kereste? De vajon miért tagadta ezt meg tőle?

– Majd megkérdezem, miért nem hagyta, hogy beszélj velem.

– Ne! Inkább hagyd. Ne bolygassuk a múltat. Biztos az akkori állapotod miatt tette. Felejtsük el, jó? A lényeg, hogy most már tudunk beszélni egymással.

Anna tényleg nem szerette volna, ha Levi a múltról beszélgetne Magdival. Igaz, rosszul esett neki, hogy ezt tette, de biztosan megvolt rá az oka.

– Rendben. Hogyhogy Pestre jöttetek strandolni?

Anna olyan arcot vágott, mint aki most jött rá, hogy valamiről megfeledkezett.

– Meg kellene keresnünk Zsanettet. Szegényt nagyon magára hagytuk.

– Ő hagyott minket magunkra, nem emlékszel? – vigyorgott Levente.

A nap hátra lévő részét már hármasban töltötték. Levente meghívta a lányokat fagylaltra, majd késő délután, ismét a csúszdákat vették birtokba. Este hat órakor, kimerülten battyogtak a csomagjaikért. Megbeszélték, hogy megvárják egymást a strand bejárata előtt.

Anna és Zsanett az öltözőben rakták rendbe magukat, amikor váratlanul Zsanett kitört magából. Olyan hirtelen, hogy Anna frászt is kapott tőle.

– Ó, csajszi! Ez a Pálfi srác… totál kész vagyok tőle! Ez egy főnyeremény! Annyira helyes és édes!

Anna csodálkozó szemekkel meredt áradozó barátnőjére, majd mikor az csak vágyakozva felsóhajtott, Anna elvigyorodott.

– Hát, ha gondolod, beszélhetek vele az érdekedben.

Zsanett úgy nézett barátnőjére, mintha az kínaiul beszélt volna hozzá.

– Normális vagy?! Totál felesleges. Az a srác beléd van zúgva. A vak is látja.

Anna mosolya lehervadt, majd komolyra vált arccal hajtogatta össze törölközőjét, és gyömöszölte be a táskájába.

– Belém hiába szerelmes. Sosem fogom viszonozni.

– De miért nem?

– Most fejeztem be ezt a beszélgetést. Inkább menjünk, mert soha nem érünk haza.

*

                    A Palatinus strand bejáratánál egyedül Levente ácsorgott. Miközben a lányokra várt, háti táskájából előhúzott egy sprayt, amit bőrére permetezett. A szúnyogok igen elszaporodtak, és a riasztó nélkül meg sem lehetett maradni egy helyben. Öt percig várakozott, így is sikerült három csípést szereznie. Lassan cammogva érkeztek meg a lányok. Zsanett vigyorogva bámulta Leventét, aki semmit sem vett észre. Csak Annát látta. Az ő Annácskáját. 

– Akkor megadod a számod? – kérdezte Annától, mikor megálltak előtte.

– Meg persze! – felelte Zsanett. Levi felhúzott szemöldökkel pillantott rá. Zsanett zavartan felkacagott. – Csak vicceltem.

Anna kuncogott, majd telefonszámát bediktálta. Miután Levente elmentette, féloldalas mosolyt villantott, és Zsanetthez fordult.

– Megtiszteltetés lenne, ha megkaphatnám a te számodat is.

Zsanett annyira megdöbbent, hogy percekig tátott szájjal meredt Levire majd Annára, végül nagy boldogan bediktálta ő is a számát.

*

                    A haza úton egész idő alatt, Zsanett nem tudott másról beszélni csak Levente kedvességéről és sármosságáról. Anna próbált többször is témát váltani, de nem sikerült.

Úgy döntött hagyja barátnőjét, hadd áradozzon és álmodozzon, ő addig az elsuhanó tájra koncentrált.

– Teljesen kész vagyok ettől a pasitól. És esküszöm még a heg a mellkasán is dögösebbé tesz… – Zsanett elhallgatott. Annyit fecsegett össze vissza, hogy észre se vette, miket mond, és kinek. Anna döbbenten fordult feléje. Nem akart hinni a fülének, ezt tényleg az ő barátnője mondta? Normális ez?

– A heg dögösebbé teszi… – ismételte suttogva Zsanett szavait – Emlékeztetnélek, hogy az a heg azért van ott, mert Zsolt halott. Az egyetlen dolog az életemben, amiért érdemes volt élnem, a vőlegényem. Aki már nincs többé…

– Ne haragudj, Anna. Kicsúszott a számon.

– Nem érdekel. Ez túllőtt mindenen. Elviseltem és hallgattam egésznap azt, hogyan ábrándozol arról a fiúról, aki Zsolt szívével él tovább… De hogy még annak is örülj, ami a halálához köthető…

– Kérlek, bocsáss meg!

Anna könnyes szemekkel pillantott az eljegyzési gyűrűjére, ami a Bazsalikom vendéglőben került az ujjára arra várva, hogy egy napon felváltsa az esküvői gyűrű.

A vonat lassítani kezdett, végül zakatolva megállt a Székesfehérvár állomáson. Anna magához kapta utazó táskáját, egy szó nélkül felpattant székéből, és Zsanettet meg sem várva leszállt.

A peronon Zsanett utolérte, de Anna indulatosan felé fordult, és megkérte hadd mehessen haza egyedül. Barátnője rettenetesen megbánta idióta fecsegését, de most ő is látta, mást nem tehet, csak teljesíti Anna kérését.

Anna sietve hátra hagyta barátját, mert minél hamarabb egyedül szeretett volna lenni.

Egy utolsó pillantást vetett a csillogó cirkónia kövekre, majd csókot lehelt rájuk. Felszállt a csuklós buszra, és fáradtan lerogyott az első ülésre.

1. Fejezet. Remény

      Az ember azt hinné, bármit túl lehet élni, de talán nincs annál nagyobb csapás, mint amikor elveszítjük azt a személyt, akit a saját életünknél is fontosabbnak tartunk. Ép ésszel ezt fel sem lehet dolgozni. A végtelennek tűnő és nem múló szenvedés nem engedi az embert tisztán látni, helyesen dönteni. Másra sem képes koncentrálni, csak a szívét betöltő fájdalomra, a lelkét feszítő mélységes űrre, amit szerette hagyott maga után. Mi ilyenkor a helyes megoldás? A gyászoló nem tudja rá a választ, de arra igen, hogyan szüntetheti meg azt.

            Anna november másodikán, Zsolt fényképét szorongatva már tudta, mit kell tennie, hogy véget érjen a folyamatos szenvedés. Minden egyes lélegzetvétele marta a torkát. Felkelni az ágyból, és úgy tenni, mintha minden rendben volna? Képtelenség. Hazugság. Június huszonötödikén nemcsak Zsolt, hanem ő is meghalt lelkileg abban az autóbalesetben.

            A Szabadság híd korlátjának túloldalán állva érezte, lassan véget ér a szenvedés, és talán újra együtt lesznek.

            Levente megjelenése visszarántotta a valóságba. A fiú szemében megbújó aggódás és féltés összezavarta Annát. Ő ezt nem így tervezte. Nem akarta, hogy bárki is végignézze, miként vet véget az életének, így hát megpróbálta rábírni a fiút, hagyja őt békén, de tudta, hogy ezt nem fogja megtenni neki. A fiú nem is tágított mellőle.

            Levente mondott valamit. Valamit, ami akár egy „jel” is lehetett… Tőle. Ha nem rendeli meg nekem a könyvet, most nem lennék itt. Mintha minden előre elrendeltetett lett volna. Mindig minden okkal történik – zakatolt Anna fejében a gondolat. Szemeik összefonódtak, körbevette őket a némaság. Anna tétován nyúlt a segítő kéz felé, és visszamászott a korláton.

            Levente szorosan tartotta, amikor Anna a szemébe nézett. Mintha csak Ő pillantott volna le rá. A lány könnyei megeredtek, Levi pedig magához ölelte.

– Minden rendben lesz. Nem hagyom, hogy boldogtalan légy – súgta a fülébe.

Anna teste rázkódott a sírástól, Levi kezével végigsimított a lány barna haján, hogy megnyugtassa.

– Vissza akarom őt kapni! – zokogta Anna.

– Tudom. – A fiú behunyta szemét és egy árva könnycsepp utat tört magának, ami az arcán végig gurulva lány ruhájára cseppent. Levente lelke is vérzett. Elvesztette az egyetlen testvérét, az ő kis öccsét, akit mindennél jobban szeretett.

Levi sosem hitt a saját gyógyulásában. Bár Zsolt mindig biztatta, hogy rendbe fog jönni, tudta, hogy nem így lesz, és végül Levinek lett igaza. A szíve feladta a harcot azon az éjszakán, amikor az öccse súlyos autóbalesetet szenvedett. Zsoltnál megállapították az agyhalál beálltát. Az orvosok a szüleit választás elé állították, akik nagy nehezen, de végül beleegyeztek, hogy megkapja a testvére szívét.

Bár eltelt öt hónap, még mindig olyan volt mindkettejüknek, mintha tegnap történt volna.

      A köd lassan felszállt, és az ég kitisztult. A nap narancsban izzó fénysugara megfestette a horizontot, percenként egyre nőtt, és változott citromsárga színűre. A forgalom sűrűsödött, a város felébredt.

      Anna kibontakozott a fiú öleléséből, és letörölte könnyeit az arcáról. Szemét a földre szegezte, mert képtelen volt a fiúra nézni. Levente lassan megemelte a lány arcát.

– Nézz rám, kérlek! Emiatt ne szégyelld magad! Jól döntöttél, csak ez számít!

A novemberi hűvös szellő simogatta az arcukat, miközben a Szabadság híd közepén álltak.

Anna nem tudott megszólalni. A gombóc a torkában, amit Levente kék szeme idézett elő, nem engedte. Mintha csak Zsoltra nézne... A hasonlóság félelmetesen nagy volt, amire eddig nem figyelt fel. Válasz helyett végül csak bólintott.

– Jól vagy? – aggódott Levi.

– Igen… azt hiszem, igen…

– Gyere, menjünk – intett a fiú, majd megindultak vissza a budai oldalra.

Mikor kiértek a hídról, Anna hirtelen megtorpant. Levente érdeklődve fordult vissza.

– Mi az?

– Kérlek szépen, ne mondd el senkinek!

A fiú válasz helyett közelebb lépett a lányhoz, és fenyegetően felemelte a mutatóujját.

– Egy feltétellel! Ha megígéred nekem, hogy soha többé nem teszel ilyet!

Anna némán bólintott.

– Van elegendő pénzed a hazaútra? – kérdezte Levente.

– Nincsen – felelte halkan a lány.

Levente belenyúlt a farmerzsebébe, majd előhúzta az édesanyjától kölcsön kapott pénzt. A könyvet szerette volna megvenni belőle, de most Anna sokkal fontosabb volt.

– Mennyibe kerül a jegyed?

– Ezerháromszáz forint.

Anna ismét leszegezte tekintetét, mert nagyon szégyellte magát.

– Ne haragudj rám, Levi. Nem tudom, mi ütött belém – pityeregte.

A fiú közelebb lépett hozzá, és ujjaival elsimította a lány szeméből megeredő újabb könnyeket.

– Nincsen semmi baj! Ne sírj! Tudom, hogy mit érzel. Nekem is nagyon nehéz.

*

            A Déli pályaudvar, mint mindig, most is a várakozó utasoktól nyüzsgött. Anna leült a váróban, Levente elment megvenni neki a jegyet. A fiú visszafele megállt egy büfénél, és vásárolt Annának az útra szendvicset és üdítőt.

– Túl kedves vagy hozzám. Nem ezt érdemlem – jegyezte meg Anna, mikor Levente átadta neki a jegyet és az útravalót.

– Sokkal többet érdemelsz, főleg azok után, amiken átmentél. Nagyon sajnálom, hogy többé nem akarsz látni.

Anna pontosan tudta, miért mondta ezt Levente. Hónapokkal ezelőtt a fiú felhívta őt telefonon, de arra kérte, soha többé ne keresse, mert emlékezteti őt Zsoltra. Halkan szólt a fiúhoz, tekintetét a betonra szegezte.

– Megmentetted az életemet, és ezért örökre hálás leszek. Sosem fogom tudni elégszer megköszönni… De ez nem változtat azon, ahogy érzek. Mi nem lehetünk barátok.

– Idővel sem?

Anna felsóhajtott. Harag öntötte el, amiért a fiú nem képes elfogadni a döntését.

– Nem, Levi, később sem. A szerelmem szívét birtoklod! – felelte indulatosan.

Levente lélegzete elakadt a hallottakon. A levegő pillanatok alatt megfagyott körülöttük. Anna azonnal megbánta, ahogy kimondta a szavakat. Arcát tenyerébe temette, és kétségbeesetten folytatta:

– Ne haragudj rám! Már nem tudom, miket beszélek.

Levente percekig nem szólt semmit, csak hallgatta Anna ismétlődő bocsánatkérését, majd miután a lány is elcsendesedett, halkan így szólt:

– Igazad van… Teljesen megértelek… Mit keresek még itt? Tényleg nem érdemlem meg a barátságod.

– Kérlek, ne mondj ilyet! Nem így értettem – könyörgött Anna, miközben a fiú keze után nyúlt, mikor az felállt mellőle. Levi kihúzta a kézfejét a lányéból, és hátrább lépett tőle.

– Én csak a fájdalmat és a veszteséget juttatom az eszedbe. Látom, hogyan nézel rám. Tényleg nem kérhetem, hogy maradjunk barátok.

– Annyira sajnálom, hogy így érzek. Kérlek, ne haragudj rám! – Anna könnyei megeredtek. A fiú pár másodpercig csak csendben nézte, végül megenyhülve ismét odalépett hozzá, és átnyújtott neki egy zsebkendőt.

– Semmi baj, nem tudnék haragudni rád. Megértem, hogy így érzel. Ha nem akarsz többet látni, tiszteletben tartom. Nem szeretnék semmit sem erőltetni, és főképp nem szeretnélek szomorúnak látni!

Anna elfogadta a zsebkendőt, majd könnyes tekintetét a fiúra emelte.

– Köszönöm, hogy megértesz. Fogalmad sincs, mekkora nyomástól kímélsz meg. Tényleg nem akarlak bántani. Csak egyszerűen…

– Így lesz könnyebb neked – fejezte be a mondatot Levente. Anna bólintott.

A bemondó értesítette az utasokat, hogy megkezdhetik a beszállást a négyes vágányról induló székesfehérvári vonatra. Anna felállt a padról, majd Levihez fordult.

– Mindent köszönök – nézett a fiú fájdalommal teli szemébe.

– Légy jó, Anna, és vigyázz magadra…

Levente igyekezett palástolni valódi érzéseit, de a tekintete mindent elárult. Anna mérhetetlenül sajnálta őt, de tudta, hogy így lesz a legjobb mindenkinek.

– Mondd meg Magdinak, hogy a történtek ellenére én még mindig szeretem a fiát. És szeretni fogom, amíg élek.

Levi nyelt egyet.

– Sajnálom, de ez az igazság… Soha senki nem pótolhatja őt. – Úgy gondolta, jobb, ha ezt itt és most tisztázza vele. Nem akarta, hogy egy kis szikrányi reményt is ébresszen a fiúban.

– Átadom – felelte végül Levi.

Anna a vonatok felé fordult, de a fiú váratlanul megragadta a kezét, hogy megállítsa.

A szíve szakadt meg, amikor Levi kétségbeesett arcára pillantott.

– Muszáj ezzel a vonattal menned? Nem akarsz inkább az egy órával későbbivel?

– Ég veled!

Anna kihúzta kezét, majd sietve megindult a vonat felé. Nem nézett hátra, mert nem szerette volna, hogy a fiú bármit félreértsen. Ő tényleg nem akarta többé látni. Sietősen lépkedett a szerelvényhez, és csak remélte, hogy nem fogja még egyszer maradásra bírni. Ahogy elért az ajtóhoz, benyomta a gombot, és belépett. Nem ült le azonnal, inkább továbbhaladt a vonat legelejébe, hogy minél távolabb kerüljön tőle. Miután helyet foglalt az egyik négyes ülésben, az üdítőt és a szendvicset az ölébe tette. A sírás fojtogatta, ha csak visszagondolt Levi meggyötört arcára. Hiába mondogatta, hogy semmi baj, rá volt írva, mennyire fáj neki a döntése. Mégis, teljesen biztos benne, hogy így lesz a legjobb. Nem felejtette el, hogy hogyan érez iránta a fiú, hiszen korábban már kiderült számára. Szívességet tesz neki azzal, ha többet nem látják egymást, mert abban biztos volt, hogy ezt a szerelmet sosem lesz képes viszonozni.

*

      A vonat haladt Székesfehérvár felé, de Anna semmit nem érzékelt belőle. Gondolatai az elmúlt események körül forogtak. Folyton lejátszódott a fejében a jelenet, ahogy elbúcsúzik Zsolttól a temetőben, és az is ahogy Levente megmenti őt. Most már örült annak, hogy nem sikerült véghezvinnie a tervét. Nem is értette, hogy volt képes erre. Talán nem is volt egészen magánál. Örökre hálás lesz Leventének.

– A jegyeket kérem szépen! – hangzott erőteljesen.

Anna érzékelte, hogy valaki megállt az ülése mellett, de azt hitte, csak egy utas az. A kalauz valószínűleg már nem először kérte tőle a jegyet.

– Elnézést, máris adom. – Ijedten kapott zsebéhez.

– Köszönöm! – nézett megrovóan a férfi, majd ráfirkált a papírra, és visszaadta.

Ekkor a bemondó tájékoztatta az utasokat a következő megállóról. „Tárnok következik.”

Annának azonnal eszébe jutott Zsolt. Azelőtt mindig azt hazudta édesanyjának, hogy Tárnokra ment, mikor vele találkozott. Anna elmosolyodott az emléken, majd kinézett az ablakon.

*

      Levente megtörten ácsorgott a vasútállomáson. Az egyetlen dolog, ami még tartotta benne a lelket, az egyetlen értelme az egésznek, felszállt a Flirt vonatra, hogy végleg eltűnjön az életéből. És miért? Olyasvalami miatt, amiről nem tehetett. Amit még ő maga is gyűlölt. Senki sem kívánna magának ilyen életet, neki pedig még választása sem volt. Egyszerűen csak megkapta, helyette döntöttek, pedig inkább meghalt volna.

Amikor megtudta az anyjától, hogy Anna túlélte a balesetet, akkor hitte, hogy azért kapott az élettől még egy esélyt, hogy a lányt óvhassa, szerethesse, de tévedett. Anna látni sem akarta. Az egyetlen dolog, ami vigasztalta, az volt, hogy megmenthette most az életét. De hogyan lesz tovább? Ő nem akar az öccse szívével élni, egyszerűen túl sok a fájdalom. Egyedül nem képes megbirkózni ezzel.

      Gondolataiból hangos dudaszó térítette ki. Emlékezett rá, hogy lelépett a járdáról, de elfelejtett körül nézni.

– Meg akarsz halni?! – üvöltött ki autójából a dühös sofőr, miután csikorgó gumikkal lefékezett a fiú előtt.

– Elnézést! – intett bocsánatkérően, majd sietősen átszaladt az úton. A választ egészen halkan mondta ki: Igen meg.

*

      Delet ütött az óra, mikor Anna átlépte az otthona küszöbét. Édesanyja, Berta idegesen mászkált fel-alá, és telefonon beszélt valakivel, mikor megpillantotta a lányát.

– Megérkezett, majd hívlak – mondta a telefonba, és kinyomta. – Hol jártál? Felfogtad, hogy mennyire rám ijesztettél, mikor nem találtalak reggel az ágyadban?

– Ne haragudj, anyu!

– Hol voltál?

– Nem tudtam aludni, ezért elmentem sétálni. Kicsit hosszúra sikeredett.

– Ezerszer hívtalak, de ki voltál kapcsolva!

– Igen, mert lemerült a telefonom. De most bemegyek, egy kicsit lepihenek, mert nagyon elfáradtam. – Azzal elindult a szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót.

Bedőlt az ágyába, előkapta a naplóját, és írni kezdett.

Kedves Naplóm!

Hetek óta terveztem, hogy itt hagylak benneteket. És mikor végre eljutottam oda, egy angyal megmentette az életemet. Ez az angyal Zsolt volt, vagy csak egy része. Teljesen el voltam keseredve, de mikor megpillantottam őt, tudtam, hogy nem vesztettem el. Hálás vagyok érte, hogy visszahozott az életbe, de sajnos június huszonötödikén Zsolttal együtt én is meghaltam abban a balesetben. Érzem, hogy többé képtelen leszek szeretni.

Anna felsóhajtott, majd bcsukta naplóját, és eltette a helyére.

*

      Amióta találkozott Leventével, sokkal könnyebbnek érezte a gyászt. A mindennapok kínzó fájdalma már nem gyötörte olyan mélyen, mint előtte. Esténként már nem sírt, ha az emlékek megrohamozták az elméjét. Mosolyogva aludt el, miközben maga előtt látta Zsolt arcát. Minden éjjel emlékezett rá, és a vele eltöltött időre. Milyen gyönyörű is volt az élet mellette. Gyakran eszébe jutott a fogadás, mikor először csókolta meg őt úgy, hogy még nem is ismerte. Csodálatos emlékek voltak ezek, amiket örökre őrizni fog a szívében.

*

            Sikerült munkát találnia, amivel besegíthetett otthon az anyagiakban. Szabadidejét pedig barátnőjével, Zsanettal, vagy testvérével, Vivivel töltötte. Leventéről semmit sem hallott. Annyit tudott, hogy Berta néhanapján felhívta a Pálfi családot, hogy érdeklődjön felőlük. A baleset óta, az együtt eltöltött szörnyű percek óta Madgolna és Berta kapcsolata jobbá, személyesebbé vált.

*

            A november pillanatok alatt eltelt, és követte a december, a szeretet ünnepével. A boltok ünnepi díszbe borultak, a rádiókból karácsonyi számok csendültek fel. Madgolna tudta, hogy az idei és talán az összes többi már nem lesz ugyanolyan. Zsolt nélkül már semmi sem volt a régi. Közeledett a karácsony, minden ember izgatottan készülődött rá, de a Pálfi család még csak gondolni sem akart rá.

            December harmadik hetében Madgolna újra telefonált, hogy elmesélhesse Bertának, mennyire aggódik Leventéért.

– Baj van a szívvel? – kérdezte rémülten Berta, és közben eszébe jutott, hogy de jó, hogy Anna éppen nincs itthon.

– A szívével nincsen gond, az kitűnően működik. Azt hiszem, depresszióba zuhant. Napok óta nem eszik, nem jön el velem vásárolni, nem csinál, mást egész nap, csak a tévét kapcsolgatja. Nem érdekli semmi, nem tudok sehogy sem hatni rá. Annyira félek, Berta.

– Menjetek el pszichológushoz!

– Nem akar! Azt mondja folyton, hogy jól van, és ne aggódjak érte. De hogy kérheti ezt tőlem, amikor már csont és bőr? Ha így folytatja tovább, én fogok belepusztulni! – zokogta.

– Erősnek kell lenned, Madgolna! Feri sem tud rá hatni?

– Feri? Volt nap, amikor üvöltözött vele, mert ő is nagyon aggódik érte. Levi pedig fogta magát, és elment itthonról. Csak másnap láttuk őt újra. Teljesen kivagyok idegileg. Lassan itt van huszonnegyedike, de még fát sem vettünk.

– Nem tudom, Madgolna… Adjatok neki időt és szeretetet, megértést.

– Most le kell tennem – hadarta zavartan Madgolna, majd kinyomta a mobiltelefonját. Ferenc nem volt otthon, csak ő és Levente. Mégis zajt hallott az alsószinten lévő fürdőszobából. Furcsállta, mert az emeleten volt Leventének saját mosdója. Lelke mélyén érezte, hogy baj van. Kalapáló szívvel sietett a fürdőszobához melynek ajtaját belökve legnagyobb rémálma vált valóra. Levente meggörnyedve támaszkodott a mosdókagyló felett, melybe Madgolna nyugtatói voltak szórva. Levente szeméből megállás nélkül folytak a könnyek, és megtörten a fejét csóválta.

– Nem tudom megtenni… Nem megy…

Madgolna megkönnyebbülten felsóhajtott, és odalépett zokogó fiához, és magához ölelte.

– Édesem… Kérlek, hadd hívjam ki Dr. Nikolettát!

– Segíts, anyu! Nem akarok Zsolt nélkül karácsonyozni… Nem fogom kibírni… Gyenge vagyok!

– Nem, kicsi fiam. Erős vagy, mert annak kell lenned! Segíteni fogunk rajtad!

*

      Annáéknál minden évben a családból egyvalaki díszítette a fát, és most Vivire került a sor. Anna a konyhában segédkezett Bertának a bejglik készítésénél, amikor húga belépett, és kiemelt egy mézeskalácsot.

– Az én karácsonyfám lesz a legszebb idén.

Anna elmosolyodott a hallottakon, majd így szólt:

– Mindig elmondod ezt, ha te készíted. Mindig a tied lesz a legszebb.

– Mert így is van! – nevetett húga, majd visszament a fához.

Berta mobilja megcsörrent. Anna nekiállt feltekerni a bejgliket, miközben Berta megtörölte a kezét, és a füléhez emelte a készüléket.

– Szia, Magdim. Hogy vagytok? ... Uramisten!

Anna édesanyjára nézett, aki rémülten tekintett rá, és kezét a szája elé kapta. Anna szíve majd kiugrott, és első gondolata egyből Leventére terelődött.

– Mi a baj, anya? – kérdezte.

– De nem lett semmi baja, ugye?! – Berta megkönnyebbülten felsóhajtott. – Hogyan juthatott eszébe… Magdim, sok kitartást és erőt kívánok nektek! Tudom, hogy ez az ünnep nem lesz könnyű számotokra.

      Pálfikéknak ez lesz az első karácsonyuk, amit Zsolt nélkül kell eltölteniük. Mi történhetett? Anna azon kapta magát, hogy idegességében a körmét rágja. Berta kinyomta a mobilt, majd lányára pillantott.

– Mi történt? Levi jól van?

Berta a fejét csóválta, majd szeme könnybe lábadt a sajnálattól.

– Nincsen jól, szívem… Tegnap este…

– Ugye nem… – Anna hangja elcsuklott.

– Nem. Madgolna idejében berontott hozzá a fürdőszobába, mielőtt megölhette volna magát.

Anna szeme könnytől homályosult el, elfordult Bertától, mert nem akarta, hogy gyengének lássa. Gyorsan szárazra törölte szemét, majd így szólt remegő hangon:

– Beszélnem kell vele. Fel kell hívnom.

– Most hagyd őket. Magdi elviszi a pszichiátriára.

Annából váratlanul törtek fel az érzelmek, amiket már nem tudott legyőzni. Tenyerébe temette arcát, és zokogni kezdett.

– Az én hibám… Miattam került ebbe az állapotba…

– Ne mondj butaságot, hogyan lehetne a te hibád?

– Miattam van… – pityeregte Anna.

– Mi történt? – rontott be Vivien. – Miért sír Anna?

– Levi nagyon beteg – magyarázta Berta. – Úgy látszik, nem képes továbblépni a történteken… Tegnap megpróbálta eldobni az életét.

Vivi a nővérére pillantott, aki könnyes szemmel nézett fel rá.

– És mindez az én hibám – ismételte Anna.

– Miért? – Vivi odament hozzá, és megfogta a kezét.

– Mert megmondtam neki, hogy soha többé nem akarom látni… mert Zsolt szívét hordja…

Vivi együtt érzően megölelte nővérét.

– Anna, hogy mondhattad ezt neki? – Berta döbbenten pillantott lányára.

– Mert egy önző dög vagyok! Muszáj vele beszélnem! Tudnia kell, hogy nem haragszom rá, és hogy nem az ő hibája! Istenem… ő semmiről nem tehet!

– Ha majd jobban lesz, akkor felhívhatod. Most inkább ne tedd. Levinek magának kell meggyógyítania a lelkét. Csak így lesz képes továbblépni.

Anna bólintott. Lehet, hogy anyjának igaza van, és most nem szabad felhívnia. Az orvosok majd segítenek neki, és minden rendben lesz. Győzködte magát Anna.

            A karácsony elmúltával Berta újra felhívta Pálfiékat, Anna pedig mellette állt figyelmesen. Megtudták, hogy Levente pszichológushoz fog járni. Berta megemlítette, hogy Anna beszélni szeretne vele, de Madgolna határozottan azt állította, hogy Levi viszont nem akar. Anna még rosszabbul érezte magát ettől. Úgy tűnt, Levente meggyűlölte, és nem is csodálta, hiszen majdnem megölte magát miatta.