4. Fejezet Évforduló

           A króm fekete Mercedes mintha csak rájuk várt volna a Dokk Klub bejárata előtt. Meleg júniusi nap volt, és hiába ütött az idő éjfélt, szinte fullasztó volt a hőség. Zsolt kinyitotta a taxi hátsó ajtaját mennyasszonyának, majd megkerülte az autót, és sietve beült mellé.

Az autó belseje egy szauna légkörére emlékeztetett, hiába voltak az ablakok leengedve. Egy pillanatra Anna úgy érezte, nem kap levegőt, ezért kiszállt, de miután Zsolt beült mellé és átkarolta, a nyomasztó érzés azonnal tovaszállt. Zsolt megkérte a sofőrt, hogy vigye el őket a Szent András kórházhoz. A fiú ideges volt és rettegett. Testvére haldoklott, és félt, hogy nem fog időben odaérni. Az autó motorja felpörgött, majd megindult az éjszakában.

                    Anna a kocsiban egész út alatt próbálta megnyugtatni Zsoltot, de nem tudta. Végül beszélgetésük csókban forrt össze, amire Anna elméje folyton azt hajtogatta: „Ne tegyétek” Álombéli karakterei nem hallották őt, és a sofőr (annak rendje szerint) a visszapillantóból figyelte őket. „ Nézd már az utat!” – kérte esdeklőn Anna, de szíve mélyén tudta, hogy nem tehet semmit. Nem hallják őt, és a múlton már soha nem fog tudni változtatni. Fel akart ébredni. Nem akarta végignézni a balesetet, de az álom megállíthatatlanul folytatódott. 

                    Zsolt még mindig Annát csókolta, amikor arcát beborította a közeledő reflektor vakító fénye. Hangos dudaszó hasította ketté a csöndet, melyre Anna összerándult. A terepjáró a Mercedes oldalának csapódott, és az ütközést követően Zsolt teste nekicsúszott a kocsi összezúzott ajtajának, és fejével olyan erősen csapódott az ablaknak, hogy az szilánkokra robbant szét. Anna ernyedt teste is arra csúszott amerre Zsolté, de a fiúé megvédte a végzetes ütéstől.

A Mercedes megpördült tengelye körül, és kisodródott az út szélére, füstgomolyokat hagyva az úttesten.

                    A taxihoz rohanó fiatalember Anna mellett sietett el. Anna elméje kivetítette őt a helyszínre, és így, hogy testet ölthetett, odamehetett ő is a taxihoz. A szemtanú mobiljával bevilágított a kocsiba. Anna összefont karral lépkedett a roncshoz. Muszáj volt látnia. Megállt az emberke mellett, aki még mindig behajolva az ablakon szólítgatta őket. Végül feladta, és visszarohant barátaihoz, akik a járdán várták őt. Anna ekkor megpillantotta Zsolt mozdulatlan testét, és magát, ahogy a hasán fekszik eszméletlenül. Zsolt szeme félig nyitva volt, aminek első pillanatban megörült, csak a következőben tudatosodott benne, hogy a fiú nincs magánál. Anna szeme könnybe borult, amikor megpillantotta a sötétvörös vércsíkot, ami lassan folyt végig Zsolt halántéka mentén, le a nyakára. Először csak egy vércsík festette át sápadt arcát, végül megjelent még egy a homlokán. Egyre több helyről szivárgott a vér, amit Anna nem tudott tovább elviselni. Sírva elfordult a taxitól, és eljött onnan. A mentősök és tűzoltók megérkezése után, másfél óra elteltével kiszedték a taxi ajtaját, és elsőként Zsoltot emelték ki és helyezték rá egy hordágyra. Fejéből megállás nélkül szivárgott a vér, ami pillanatok alatt a hordágy széléről a betonra csöpögött. Anna ott állt a mentés közepén, és zokogott. Térdre rogyott az úttesten, karját mellkasa köré fonta, mert úgy érezte, a fájdalom mindjárt széttépi őt. Zokogó vállát megérintették. Az illető leguggolt hozzá, és karjával átkarolta őt. – Ébredj fel, picim. – Anna ránézett Zsoltra, aki együtt érzően pillantott vissza rá.

                    Anna szeme szinte kipattant, és párnáját magához szorítva az ágyában találta magát. Megkönnyebbülten felült, és elengedte a párnát. Könnyes arcát megtörölte, majd nagy lélegzetet vett, hogy visszatérjen lélekben is valóságba. Ránézett mobiljára, és szomorúan olvasta a dátumot. Június huszonötödike. Hát persze. Nem véletlenül álmodott róla. Ma van a születésnapja. Ma van az évfordulója.

*

                    Anna előredőlt, és elfújta a huszonegyes számot ábrázoló gyertyákat, melyek a gyümölcstorta közepén ékeskedtek. A lángok szinte egyszerre aludtak ki, amiről Annának a szörnyűség jutott eszébe. Mosolyogva nézte füstölgő gyertyáját, de közben gyomra összerándult a szörnyű emléktől.

                    Anna nevetett, és mosolyogva fogadta el az ajándékokat, de közben mélyen legbelül, ügyesen elrejtve, gyászolt és szenvedett. Születésnapját ünnepelték, miközben ez volt Zsolt halálának első évfordulója. Hiszen éppen egy évvel ezelőtt a huszadikat ünnepelte, mikor Zsolt eljegyezte, és éjfélkor balesetet szenvedtek a kórházba tartva. Pontosan egy évvel ezelőtt történt meg, és alakult át az egész élete. Születésnapját soha többé nem fogja tudni úgy ünnepelni, mint ahogy azt kellene. Ajándékbontás után felvágta a tortáját egyenlő szeletekre, majd mindenki tányérjára helyezett egyet. Húga telenyomta tejszínhabbal, amit tovább adott Bertának. Nagyi is tett egy picikét a szeletjére, és megjegyezte, hogy nem viheti túlzásba, mert vigyáznia kell a vonalaira. Hangos nevetés követte, mivel nagyi már legalább három úszógumival büszkélkedhetett. Mohón falatoztak, amikor csöngetés zavarta meg őket. Vivi felpattant az asztaltól, és az ajtóhoz szaladt kinyitni.

– Anna, gyere egy picit! – kiáltotta.

Nővére odasietett és csodálkozva pillantott a húga előtt ácsorgó futárra, aki egy hatalmas virágcsokrot szorongatott kezében.

– Egressy Anna? Itt kérek egy aláírást!– mutatott noteszére. Anna aláírta, majd átvette a csokrot, melyben a tavasz összes jellegzetes illatos virágja megtalálható volt. Inkább tűnt baráti csokornak, mint romantikusnak. Egy apró cetli volt hozzá tűzve, amit Anna kicsomagolt, és egy pillanatra a lélegzete is elakadt.

„ Boldog születésnapot kívánok, Anna! Sajnálom, hogy nem lehetek ott melletted. Remélem boldog vagy ezen a napon, mert én csak akkor vagyok az, ha te is! Sok puszi.  P. Levente”

Anna beleszippantott a virágrengetegbe, a jácint, frézia, tulipán és nárcisz csak úgy illatozott.

– Kitől kaptad ezt a gyönyörűséget? Egy új hódolódtól? – érdeklődött izgatottan Vivien.

– Nem a hódolómtól kaptam. Ezt Pálfi Levente küldte nekem szülinapomra.

Anna becsukta maga mögött az ajtót majd, vázába helyezte a csokrot. Nagyi és Berta is csodálkozva és érdeklődve figyelték. Fel nem tett kérdésükre Anna mosolyogva válaszolt.

– Levitől kaptam.

– Nahát. Ez nagyon kedves és figyelmes gesztus tőle – jegyezte meg Berta, miközben tányérokat a mosogatóba helyezte.

– Igen az.

– Kérsz még egy szeletet, kincsem? – kérdezte nagyi a tortára bökve a villájával.

– Nem köszönöm.

– Én még egyet eszem. Annyira finom, hogy egy szeletnél nem lehet megállni. Csatlakozol hozzám, Vivikém?

– Hogy a fenébe ne!

Miután nagyi hazament, Anna átöltözött, és odament édesanyjához, aki kanapén ülve kedvenc sorozatát nézte.

– Anyu, nekem most el kell mennem itthonról. Estefele érkezem.

– A temetőbe mész, igaz?

– Igen.

Berta csókot lehelt lánya homlokára, majd így szólt:

– Ne tartson veled Vivi?

– Egyedül szeretnék menni.

Berta megértően bólintott.

– Vigyázz magadra.

*

                    A Budafoki temető bejáratánál, az egyik virágüzletben Anna egy szál vörös rózsát vásárolt. Az égen egy csepp felhő sem kúszott, a nap szabadon küldte ölelő meleg sugarait a földre. A temető járdájára viszont a hatalmas fák árnyékot borítottak, így a nap sugarai nem tudták perzselni az ember bőrét, ha éppen azokat az aszfaltokat taposták. Az ösvényen haladva Anna reménykedett benne, hogy egyedül lesz a sírnál. Valószínűnek tartotta, hogy ezen a napon, könnyen belefuthat Zsolt családjába, de túlzottan nem foglalkoztatta a dolog. Csak egyet szeretett volna, de azt nagyon: egyedül lenni.

                    Pálfi Zsolt síremlékéhez érve szíve újra fájdalommal telt meg. Vajon mikor fog eljönni az az idő, amikor ez az érzés eltompul, és átveszi a megnyugvás és az elfogadás? Leguggolt a márványból faragott fedőlap mellé, és rózsáját egy már odahelyezett égő mécses mellé fektette. Friss virágok illatoztak a kifaragott vázákban, innen tudta biztosan, hogy nem fog találkozni Zsolt családjával, mert már jártak itt. Óvatosan a fedőlap szélére ült, és ujjaival megérintette az elhunyt kőbevésett nevét. Végigsimított velük a betűsorokon, majd megakadt a szívbemarkolóan alacsony számon. Élt 21 évet. Szemét behunyta, és mély lélegzetet vett. Ma ő is betöltötte ezt a kort. Zsolt mindörökké az a huszonegy éves fiú marad, aki megkérte a kezét a halála napján. Egy árva könnycsepp végiggurult Anna arcán.

– Mikor visszagondolok azokra az időkre, boldog vagyok, mert az életem része lehettél. A szívemben mindig ott lesz számodra egy hely, amit idő múltával sem fog elvenni senki sem – hangja remegett a visszafojtott érzelmektől.

Újabb nagy levegőt vett, hogy megnyugtassa magát. Belefáradt a véget nem érő sírásokba, és megfogadta magában, hogy soha többé nem fog könnyet hullatni. Arcát gyorsan szárazra törölte, majd percekig csendben nézte az emlékművet. A fák leveleinek suhogása, melyet a szél mozgatott, a madarak csiripelései megnyugtatták háborgó lelkét. Percekig hallgatta a természet adta dallamot, majd egy váratlan ágreccsenés kijózanította elmélkedéséből. Riadtan fordult meg, és Levente kéken sugárzó szemébe pillantott. A fiú a lány mellé lépett, és fehér szirmú rózsáját Annáé mellé fektette. Kisméretű fehér szatyrából elővett egy mécsest is, amit meggyújtott, és a fedőlapra helyezett.

– Boldog volt? – szólt mély és végtelenül szomorú hangján Levente. Anna a sírkőre pillantott, majd mosolyogva felelt.

– Azon az estén ő volt a legboldogabb.

Tudta jól, hogy ez így nem egészen igaz. De esze ágába nem volt elmondani Levinek, hogy Zsoltot a bűntudat és az aggodalom gyötörte utolsó perceiben. Mindez a fiú rosszulléte miatt. A legjobb, amit tehetett, ha csak ennyit mond. Soha többet nem akart fájdalmat okozni neki, semmilyen módon.

– Jó ezt hallani – szólt.– Az utolsó emlékem róla az, amikor bent voltatok nálam a kórteremben, és én gorombán viselkedtem vele. Féltékeny voltam, de ő ezt nem tudhatta.

– Igen emlékszem.

– Zsolt mindig megvigasztalt, ha kicsit is el voltam keseredve. A legjobb testvér volt a világon. Míg a barátaim a betegségem miatt hátat fordítottak nekem, addig Zsoltra mindig számíthattam.

– Igen. Jó lelkű ember volt. Nagyon szerettem.

Anna felállt a márványlapról, és Levihez fordult.

– Köszönöm a virágcsokrot, amit küldtél. Nagyon szépek.

Levente arcán halvány mosoly csillant.

– Nincs mit. Lenne kedved sétálni egyet?

– Igen.

– Gyere. – A fiú váratlanul kézen fogta a lányt, és úgy indult el vele ki az ösvényre. Anna meglepetten pillantott összekulcsolt kezükre, de esze ágában nem volt kibontakozni belőle. Egyrészt nem szerette volna megbántani, másrészt valami ismeretlen oknál fogva ő maga sem akarta elengedni.

A fiú a domb aljában levő DolceGusto kávézóba vitte Annát. Ezt találta a legjobb ötletnek miután rövidke sétájuk alatt Anna többször is nagyokat ásított.

A kávézó egyik kör alakú, vajszínű asztalánál foglaltak helyet, melyet sötét tölgyfából faragott székek karoltak körbe. A székek háttámláján a DolceGusto jellegzetes gőzölgő bögre szimbóluma díszelgett. Levente kapucsínót rendelt mindkettejüknek.

– Köszönöm. – Anna kezébe vette bögréjét, és óvatosan belehörpintett az italba. Ajkát enyhén megégette a forró koffein nedű, de mindez eltörpült az azután következő lágy melegség mellett, mely átjárta a testét.

– Ez most nagyon jól esik – mondta, majd bögréjét visszatette az asztalra.

Levente megpillantotta Anna ujján csillogó hét cirkónia kővel borított eljegyzési gyűrűt.

– Ezt kaptad tőle akkor éjjel igaz?

Anna az ékszerére pillantott.

– Honnan tudsz róla?

– Nem képzeled, hogy engem nem avatott be – mosolygott.

 Anna válaszként visszamosolygott, gyűrűjét megigazította ujján.

– Igen, ezt kaptam tőle.

– Gyönyörű darab. Az öcsémnek mindig is volt ízlése.

Anna szomorúan a bögréjére meredt, majd halkan így szólt:

– Számomra még mindig felfoghatatlan ez az egész. Egyik pillanatban együtt vagyunk, jól érezzük magunkat, a másik pillanatban pedig már nincs többé…

Levente nyelt egy nagyot.

– Ne haragudj. Beszéljünk inkább másról.

Anna ismét belekortyolt kapucsínójába, majd mikor Leventére pillantott, észrevette, hogy a fiú maga elé meredve bámul egy olyan világra, amit csak ő láthatott. Anna elhúzta kezét az arca előtt, hogy visszahozza az elmélkedés transzából.

– Elárulod, min gondolkoztál így el?

Levente elmosolyodott az emléken, majd az asztalra könyökölt, állát kézfejére támasztotta.

– Eszembe jutott egy nagyon régi emlék, még a gyerekkorunkból. Zsolttal nem éppen a jó fiúk közé tartoztunk.

Anna követte a fiú mozdulatát, és ő is az asztalra könyökölt. Érdeklődve közelebb hajolt hozzá az asztal fölött.

– Na, mesélj! Milyenek voltatok? – Anna rájött, hogy nem is tud a fiúk múltjáról. Zsolt nem sokat mesélt a gyerekkoráról.

Leventének ismét eszébe jutott egy emlék, amin hirtelen felnevetett. Bár Anna nem ismerte még a történetet, a fiú öröme átragadt rá, és ő is felkacagott.

– Nyolc évesek lehettünk, amikor a szomszéd Vili bácsit állandóan megvicceltük.

– Hogyan?

– Estig tudnék mesélni arról, hányféleképpen vicceltük meg, de ami most eszembe jutott az a pénztárcás sztori.

Anna bólintott. Levente mosolyogva folytatta:

– Letettünk Vili bácsi háza elé a járdára egy pénztárcát, amelyből kilógott egy hamis ezres. Cérnát kötöttünk a bukszára és a közeli bokorban bújtunk el. Mikor Vili bácsi kijött megnézni a postát, szegénykém, sose tudta felvenni azt a pénztárcát. Mindig arrébb húztuk, de sosem esett le neki a szitu. Mivel a pénztárca mindig arrább kúszott, Vili bácsi végül feladta és egy nagy legyintéssel elintézte a dolgot.

– Az tényleg vicces lehetett.

– Aztán volt piromániás korszakunk, de szerencsére nem gyújtottunk fel semmit annyira, hogy tűzoltót kelljen hozzá hívni. Inkább lego emberkéket gyújtogattunk a pincében – nevetett Levente.

– Jesszusom. – Anna hátradőlt székében, majd kiitta az utolsó korty kávéját. Levente felsóhajtott, majd mosolya lehervadt egy másik emléktől.

– Tizennégy éves koromban jelentkezett az első tünet. Emlékszem, hogy Zsolttal imádtunk versenybiciklizni. Mindig én győztem, de Zsolt sosem adta fel…

2002 nyara

… – Legközelebb én fogok győzni Levi! – bizonygatta durcásan Zsolt, mint minden verseny végén. Haja vizesen tapadt izzadt homlokára, és a levegőt szaggatottan vette. Elfáradt a versenyben, amit most sem nyert meg.

– Mindig én győzök! Gyorsabb és erősebb vagyok nálad, öcsi. Legyőzhetetlen vagyok! – nevetett Levi, majd vigasztalásként megborzolta testvére haját.

– Versenyezzünk megint! Most tekerjünk egészen hazáig! Meglátod, hogy én győzök!

Zsolt kitartó volt, ami tetszett a bátyjának.

– Rendben! De már előre sajnállak. Megint le fogsz maradni, és sírva fogsz hazajönni! – nevetett.

Zsolt felült a biciklijére, és készenlétbe helyezte magát. Levente mellé tolta sajátját, és ő is rajtra készen állt.

– Vigyázz, kész, rajt! – kiáltotta Zsolt, majd mindketten teljes erejükből tekerni kezdték a pedálokat.

A szél hűvösnek érződött vizes ruhájukon. Zsolt csak tekert, tekert, mégis azt kellett látnia, hogy Levente megelőzi. Megnyerem, megnyerem! Bizonygatta magának, miközben erősen és kitartóan pedálozott annak ellenére, hogy bátyja már előtte járt.

Levente ekkor lassított a tempón, mert csillagokat kezdett látni. Végül teljesen megállt, mert úgy érezte elhagyja az ereje. Zsolt azonnal elsuhant mellette, és csodálkozva fordult hátra. Levente lefékezett, és megpróbált leszállni a bicikliről. Zsolt is megállt, mert látta bátyján, hogy nincsen jól.

– Mi a baj Levi? – kérdezte rémülten, mikor visszatekert hozzá.

– Nagyon gyengének érzem magam, és alig kapok levegőt… – Ahogy kimondta, teste ernyedten csuklott össze, és elterült a betonon, mint egy darab krumpliszsák…

Anna rémülten kapta a szájához a kezét.

– Anyuék mesélték később, hogy Zsolt úgy megijedt, hogy végül nekem lett igazam, és tényleg sírva szaladt haza. Mentőt hívtak, és a kórházban egyenetlen szívverést diagnosztizáltak – mesélte Levi.

– Annyira sajnálom.

– Innentől kezdve már semmi sem volt olyan, mint régen. Egyre fáradékonyabbá váltam, nem tudtam Zsolttal sokáig játszani, és általában hat órakor már az igazak álmát aludtam. Voltak olyan napok, hogy mást nem is csináltam csak aludtam.

Anna az asztal fölött megérintette Levi kezét. Szeméből a teljes és őszinte együttérzés sugárzott.

– Most már vége. Meggyógyultál!

– Igen, de milyen áron…

Anna nem tudta, mit feleljen. Az élet tényleg nagyon igazságtalanul bánt el Pálfiékkal. Annának a szíve szakadt meg, amikor megpillantotta a fiú csillogó szemét. Levi gyorsan kitörölte az összegyűlt könnyet, majd Annára mosolygott.

– Beszélgessünk inkább kellemesebb dolgokról.

– Rendben. Mikor megyünk újra libegőzni? – érdeklődött nevetve Anna.

Levi elkerekedett szemekkel pillantott Annára, majd szája a füléig húzódott.

– Szeretnél? Ezek szerint jól érezted magad?

– Igen. Bár nagyon sajnálom azt a gépet. Olyan kár érte... Oda lett, és vele együtt a képek is.

– Az élmény viszont nem. Az örökre megmarad az elmémben. – Mutatóujjával megkocogtatta halántékát, majd rákacsintott a lányra.

Anna pirulva meredt az üres bögréjére.

– Úgy megkívántam most az édeset, te nem? – kérdezte Levi miközben intett a pincérnek.

– De igen. Egy házi krémest be tudnék falni.

– Két házi krémest kérünk szépen – mondta a pincérnek, aki mosolyogva állt meg mellettük.

– Máris hozom. – Azzal már ott sem volt.

Anna zavartan figyelte Levit, aki még mit sem vett észre abból, hogy mit mondott. Anna egy pillanat törtésze alatt végiggondolta, vajon miért kért Levente is házi krémest. Tisztában volt azzal, hogy a fiú utálja a vaníliát. Valószínűleg azért kérhette ugyanazt, mert ő is azt rendelte. 

– Miattam nem kell neked is krémest enned. Tudom, hogy nem szereted a vaníliát.

– Tévedés. Azért kértem én is azt, mert a kedvencem.

Anna megrökönyödve hallgatta. Nem akart hinni a fülének, hogy tényleg ezeket mondta. Hogy lehet ilyen tapintatlan? Hogy képes erre? Pillanatok alatt nagyon erős és mély harag öntötte el Annát. Dühös lett, úgy érezte, Levi megpróbál Zsolt helyébe lépni, ilyen szánalmas próbálkozásokkal.

                    Az idő, mintha Anna érzelmeit vetítette volna ki: a város besötétedett a fölé magasodó esőfelhők miatt. Egy hatalmas villámlás, melyet hatalmas mennydörgés követett, kettéhasította az eget és már szakadt is az eső. Anna megbánta, hogy elfogadta a meghívást. Bár hazament volna egyből a temetőből.

– De ronda időnk lett – jegyezte meg Levi miközben a zuhogó esőt nézte.

Anna olyan hirtelen és gyorsan lökte hátra székét, hogy az majdnem felborult.

– Zsolt azt mondta nekem, hogy te utálod a vaníliát. Még az illatát se bírod elviselni! Most meg úgy teszel, mintha ő lennél! – Anna hangja remegett a dühtől. – Undorító vagy! – Azzal vállára vette kistáskáját, és meg sem várva a fiú válaszát, hátat fordított neki, és kisietett a kávézóból. Nem érdekelte, hogy bőrig ázik az esőben, minél távolabb akart kerülni Leventétől. Anna sírva pillantott az égre, de könnyeit elmosta az eső.

– Anna várj meg, kérlek! – kiáltotta Levi, de hangját elnyomta az újabb mennydörgés.

– Hagyj békén, Levi! Nem akarok veled beszélni! – Ahogy kimondta, a fiú megragadta a karját, és visszahúzta. Anna szinte azonnal kirántotta kezét a fiú szorításából.

– Ne érj hozzám!

– Hallgass meg kérlek!

– Fel sem tudom fogni, hogy vagy erre képes! – acsargott Anna. – Azt hitted, ha majd te is azokat fogod szeretni, amit ő, akkor majd megkedvellek? Nevetséges!

– Félreértetted! Nem azért kértem azt a francos krémest, hogy elkápráztassalak vele, ahogy te hiszed… Elfelejtettem, hogy még nem tudsz róla.

Anna összezavarodott, mert hirtelen nem értette, miről beszél a fiú.

– Mit nem tudok?

Levente nagy levegőt vett, majd kifújta. Minden lelki erejét össze kellett szednie, hiszen amit mondani fog azt nem sokan hinnék el. Nagyon bízott abban, hogy a lánynál máshogy lesz, és nem fog újra kiszaladni az életéből. Azt nem tudná még egyszer elviselni.

– A szívátültetés után megváltoztam. Édesanyám is nehezen tudott hozzászokni. Igazad van, utáltam a vaníliát, de a műtét után ez megváltozott. Valahogy… Nem értem, hogyan, de megszerettem...

– Kérlek, ne folytasd…

– Zsolt nem tudott aludni, ha ment a tévé. Most már nekem sem megy…

– Hagyd abba! Ne hazudj tovább! – A lány hangja remegett az idegességtől, és a zavaradottságtól.

– Anna, hinned kell nekem!

A lány elutasítóan forgatta fejét, majd ismét elfordult a fiútól, aki erre megemelt hangon szólt utána:

– Azt hiszed, csak neked nehéz?! Átkozom a percet, mikor az orvosok újraélesztettek! Bárcsak hagytak volna meghalni!

A villám ismét a fejük felett cikázott végig, majd egy hangos, mély dörgés kísérte. Anna megtorpant, nem lépett tovább. A fiú szavai a szívéig hatoltak, ami valamit megváltoztatott. Levi átkozza a percet, de ő másként vélekedett erről. Áldja, és erre most jött rá, ahogy a fiú kimondta. Határozott léptekkel visszasietett hozzá, és megállt előtte olyan közel, hogy mikor megszólalt, a lélegzete cirógatta a fiú állát.

– És még mit örököltél tőle? – kérdezte szinte suttogva, mélyen a fiú szemébe nézve.

Levente olyan gyengéden pillantott le rá, hogy Anna úgy érezte, most Zsolttal áll szemben. A fiú lassan megérintette a lány ajkát, majd így szólt:

– Az őszinte, mély szerelmet irántad.

– Levi… – Anna csak ennyit tudott mondani, mielőtt a fiú hideg ajkát a lányéra tapasztotta. A kísérteties hasonlóság szinte ijesztő volt. Levi ugyanolyan hévvel csókolta meg őt, mint akkoriban Zsolt a Gaja pataknál.

Anna átkarolta a fiút, és még szorosabban húzta magához. Zsolt jellegzetes illata körüllengte, és úgy érezte, már nem Leventét csókolja, hanem az elhunyt szerelmét.

 Az esőben ázva nem éreztek egyebet, csak boldogságot. Anna minden egyes porcikáját újra átjárta a Zsolt iránt érzett szerelme. Most, hogy csókolhatta, ölelhette Leventét, rájött, hogy erre vágyott, amióta csak újra a közelébe engedte.

A félelem lassan bekúszott a szívébe. Nem akar újra érezni, kötődni valakihez. Nem teheti ezt, hiszen nem őt szereti, hanem Zsoltot.

Kiszakította magát a fiú ölelő karjaiból, és hátrább lépett. Ahogy rápillantott Leventére, már megbánta, hogy engedte neki a csókot. Hatalmas hibát követett el.

– Ezt nem lett volna szabad! – üvöltötte, és remegő kezét ajkához emelte.

A fiú értetlenül és riadtan nézte a távolodó lányt.

– Miért nem? Én szeretlek!

– Én viszont nem! Zsoltot szeretem még mindig!

– De hisz az előbb…

– Mert őt képzeltem a helyedbe! Pont úgy csókoltál, mint Zsolt… – Anna kétségbeesetten az égre emelte tekintetét, mintha onnan várt volna valami segítséget, de csak a szakadó eső áztatta arcát. Nem akarta újra megbántani a fiút, most mégis azt tette. Félt, rettenetesen félt. Nem akarta szeretni őt.

– Anna… – Levi képtelen volt többet mondani. Fájtak neki a lány szavai. Érezte, hogy ezzel a csókkal, ami tényleg szívből jött, mindent elrontott.  Egy lépést tett a lány felé, de Anna védekezően kinyújtotta karját.

– Ne gyere közelebb! Sajnálom, hiba volt hagynom! Nekem semmit se jelentett, és én… Én most hazamegyek.

– Anna…

– Hazamegyek! És kérlek, ne gyere utánam! – Anna összefont karral hátat fordított, és elindult a vasútállomásra.

            Levente mozdulatlanul ácsorgott az esőben, és nézte a távolodó lányt, akit mindennél jobban szeretett. A remény, hogy egy napon az övé lesz, egy percre sem halványodott. Sőt, erőre kapott, mert látta Anna szemében azt a bizonyos csillogást, vágyakozást, majd a lemondás fájdalmát. Levente biztos volt benne, hogy érez iránta valamit, különben nem csókolta volna őt olyan mély szenvedéllyel. Egyetlen dolgot nem értett: mitől fél? Miért küzd az érzései ellen?